Kislányunk születik

Tegnap este végre megoldódott a nagy rejtély, és kiderült, hogy kicsi lányunk fog születni. Életem egyik legszebb estéje volt, M.-mel csak néztünk egymásra nagy mosolyogva, csak úgy, szavak nélkül. Nem is az volt a nagy dolog, hogy lány, hanem az, hogy megtudtuk ezt. Most már egyre személyesebb a gyerekünk, egyre konkrétabban el tudjuk képezelni a MI kicsi gyerekünket. Mikor a széles vigyorgástól szóhoz jutottunk, akkor egymás szavába vágva soroltuk az érveket, hogy milyen jó, hogy pont így van, hogy kislány. Persze, ha kisfiú lett volna, akkor is ugyanennyi érvünk lett volna. Lea lesz a neve :)Az egészben meg az a legérdekesebb, hogy annyira meg voltam győződve arról, hogy fiú, már láttam is magam előtt, és most, mikor tudom, hogy lány, a világ legtermészetesebb dolga. Hát persze, hogy lány :).

Mindenféléről

Mostanában sokat gondolkodom azon, hogy vajon hogy fog kinézni a mi kicsi gyerekünk. Azt előre tudom, hogy a világ legaranyosabb gyereke lesz, de milyenek lesznek a vonásai? Mit olvaszt vajon magába belőlünk, a nagyszüleiből és azokből a felmenőkből, akiket még mi sem ismertünk? Mennyit hoz magával például a csomafalvi Ambrus-ág ázsiai, magyaros vonalából, a hangsúlyos pofacsontból, a fekete szemekből, a szigorú vékony szájból - dédnagyapámból, nagyapámból és édesanyámból? Mennyire fog hasonlítani az én finom vonású Tőke-nagymamámra, őzike szemeivel és szép, ovális arcával? Mennyi lesz belőle a családom másik, nem ismert feléből, a Salamonok nagy, kockaorrából, és az állítólag gyönyörű, katolikus pap nagyapámat elcsábító Sára nagyanyámból? És vajon mit kapott M. családjától, inkább az ovális fejű, jellegzetes hosszú, húsos orrú Szántókra hasonlít majd, vagy magával hozza a német Dörner-nagymama és M. édesanyja szép, finom mosolyát, amit olyan nagyon szeretek M.-ben? Ezek a jellegzetes, feltűnő vonások, és még mennyi apró mozzanat, vonás, rezdülés van, ami mind benne lesz, ami mind ő lesz! Olyan kíváncsi vagyok már rá, alig várom azt a napot, amikor végre meglátom őt.

Meg még az is foglalkoztatott mostanában, hogy mennyire meg fog változni az életünk. Nem is azokra a konkrét dolgokra gondolok, hogy éjjeli felkelés stb., hanem a szerepeinkre. Nagyon nem szeretném, ha én M.-nek "csak" a gyerekei anyja lennék ezután, úgy szeretném, az, hogy szülőkké válunk, csak kiegészítse azt, amik eddig voltunk egymásnak, ne váltsa fel. Meg is beszéltük, hogy nem fogjuk "apázni" meg "anyázni" (sem ilyen, sem olyan értelemben :) egymást. Ez azért fordult meg a fejemben, mert így, hogy már egyre inkább kismama vagyok, a hasamból ítélve ugye, látom, hogy M.-nek nem ugyanaz a testem, ami eddig volt: most elsősorban a gyereke "lakása" vagyok, és ez így is van jól :), de szeretnék visszaváltozni majd "nővé" is. Szeretném, ha tudnánk majd kettesben is lenni, időt szakítani egymásra, és azt, hogy ez az erős "szövetség", vagy minek nevezzem, ne boruljon fel, továbbra is a legfontosabbak legyünk egymásnak, csak most már hárman, de ne tolódjon el a kapcsolatok fontosságának erőviszonya, megint csak azt tudom mondani, hogy egészüljön ki valamivel, de ne váljon fontosabbá egyik vagy másik. Meg még beszélgettünk a gyerekeinkkel való kapcsolatról, elmondtam neki, hogy úgy érzem nem akarok és nem is tudnék az a fajta anya lenni, aki mindenről lemond azután, hogy gyerekei születtek, nem akarom évekig pelenkák, játékok között, kismamaklubban tölteni az időmet. A családom, M. és ez a még nem született kisbaba a mindenem, ez az alap, amire minden más épül, és ami nélkül semmi másnak nincs értelme, de nem tudnék kizárólag ennek élni. Persze, ezt most így gondolom, nem tudom, mennyire fog ez megváltozni vagy muszájból, vagy azért, mert majd másként fogom érezni. Szerencsére ebben (is) egyetértünk. Hát, ilyenek vannak mostanában. Meg még az is van, hogy egyre több a műsor a gyerekünk részéről, az már állandó programmá vált, hogy este leülök az ágyra, M. mellém ül, ráteszi a hasamra a kezét vagy a fülét :), és várjuk a mozgolódást, ami rövid időn belül érkezik is. Szóval, egy hullámhosszon vagyunk a gyermekünkkel. Egyre gyakrabban érzem napközben is, hogy mozog, ilyenkor elég kínos, ha társaságban vagyok, mert a legapróbb mozdulatának egyenes következménye az arcomon elterülő széles vigyor. Ilyenkor azt szokták kérdezni, hogy csiklint? Nem, nem csiklint, hanem olyan, olyan.... nagyon nagy boldogság. De persze röviden csak annyit mondok, hogy igen.