Helyükre kerültek a dolgok.

Ma túl vagyok a harmadik átaludt éjszakán, kezdek életerőre kapni, remélem, az Univerzum nem azt akarja üzenni ezzel, hogy készüljek fel a következő álmatlan periódusra. Lea szombat éjjel vagy kétszer felnyöszörgött, de vissza is aludt magától, nem kellett hozzá felkeljek, vasárnap és ma éjjel pedig csak hajnalban ébredt meg enni. Az evés is kezd alakulni, megpróbáltam a délutáni alvás után is megkínálni, és úgy látom, mintha akkor jobban csúszna a kaja. De hogy valami le is megy a torkán az biztos, mert - részletezni nem akarom, de - ami ugye a pelenkába kijön, annak be is kellett valahol menni.

Dráma

Ki vagyok borulva. Már egy hete elkezdtük Leával a hozzátáplálást kínlódást az evéssel. De a mi lányunknak egy falat nem sok, annyi sem megy le a torkán. Fújja, köpi szembe a kaját. Próbáltuk már rizspehellyel, sima almalével, pépes almalével, és sima muroklével. Ma talán – ha nagyon optimista akrok lenni – egy fél kanálkányi a gyomrában is landolt. Egyébként az összes facsaró-csavaró-reszelő gépet kivágom a ‘csába elteszem későbbre. A tegnap bocsánatot kértem a reszelőtől és bevásároltam a patikában egy tonna gézből. Ezenkívül beszereztünk egy műanyag előkét, úgyhogy remélem, a komplett mosdatástól és ruhacserétől megkímélem legalább a gyereket. Én úgysem úszom meg, kajálás után csimbókokban lóg rajtam a finom rost, és patakokban folyik rólam az izzadság zöldég/gyümölcslé – amit nem kis munka árán állítottam elő a művelet előtt. Lea imád az etetőszékében ülni, és imádja befalni a kanalat. Főleg, ha ő tömheti a szájába. De hogy azt, ami benne van, le is kéne nyelni, hát ez még a jövő zenéje. Mindenhol azt olvasom, hogy az első napokban három-négy kanálka valamit nyel le a csecsemő. Három-négy kanálka – így pontosan?! Van, aki ezt meg tudja számolni, hogy egy kanálka – zsipsz-zsupsz, lenyelte, még egy kanálka – lenyelte, még egy – lement, pikk-pakk, és kész? És azt azért soha nem gondoltam volna, hogy valaha is közelharcot kell vívjak egy hathónapossal a kanálért, és én maradok alul. És különben is mikor nőtt Leának nyolc keze? Idenyúlok, itt van, ott kicselezem, ott is ott van. Nekem eddig nem kellett egy polipgyerekkel megküzdenem, én erre nem vagyok felkészülve.

Lea meg van fázva egy kicsit, és a gyógyszert, amit az orvosnő felírt, a szájába kell fecskendezni. Ki lehet találni, hogy lenyeli-e. Kedden megyünk oltatni, és a rotavírus elleni oltást szájon keresztül adják. Nem kell látnoknak lenni ahhoz, hogy tudjam: méregdrága oltás az orvosnő köpenyén/haján/arcán fog landolni. Azt bezzeg, amit nem kell lenyelni? Azt nyeli bzmg, mintha anyatej lenne. A fogfájás ellen az ínyére kent Calgelt nagy elánnal szopja befele.

Tovább is van, mondom még. Most már lassan három hete, hogy két éjszakát leszámítva két órát egybefüggően nem aludtam. Az elején bújt a foga, valóban azért volt nyűgös, és mostanra már a második is előbújt, én elhiszem, hogy nehéz a babasors. De azt hiszem, hogy – míg az elején tényleg a fájdalomra ébredt fel Lea – mostanra megszokta ezt a megébredést, és azt, hogy egy-másfélóránként álomba ringatom. Az éjjel stratégiát váltottam, mert nem szeretnék a kimerültségtől összeesni. Mikor éjjel egykor megébredt, megetettem, bekentem a fogát géllel, és megnyugtattam, elaltattam. Ahogy kómásan visszamásztam az ágyba, zendített rá. Tudtam, hogy nem lehet baja, mert minden zavaró tényezőt megoldottam-kizártam, és az ötödik alkalommal muszáj volt hagynom, hogy sírjon, sírja ki magát, és értse meg, hogy nem mehet az úgy tovább, hogy éjjel óránként kiabálunk, mert ha ebből szokást csinálunk, akkor én rövid időn belül kiütöm magam. Az apja üzembe helyezte a neonzöld füldugókat, amiket még Lea születése előtt kaptunk a barátainktól, és amiket félrelöktünk akkor. A gyerek tíz perc után elaludt, és aludt hajnali ötig. El lehet képzelni, hogy fog el a rettegés, amikor a soron következő éjszakára gondolok.

Ez mind nem elég, én is meg vagyok náthásodva. Nem kicsit, nagyon. Köhögök, mint a szamár, a fejem fáj, trombitálok naphosszat. És minden nem számít, az sem érdekel, hogy semminek nem érzem sem az illatát, sem az ízét. De nem érzem a Lea-illatot sem, és már elvonási tüneteim vannak, a lányom illatát akarom :). Szagolgatni akarom semmi kis haját, meg a fülét, harapdálni a lábát meg a kezét. Meg meg akarom puszilni. Mert imádom ezt a kis haramiát, aki nappal maga az angyal. Mosolyogva ébred reggel, nyugodt és kiegyensúlyozott, szinte percre pontosan alszik délelőtt és délután ugyanabban az időpontban, így kiszámítható a napunk. Amikor játszunk vele, vagy csak összeakad a tekintetünk, mosolyog ránk. Eljátszadozik a játékaival, pontosabban a játékok címkéivel – tiszta szerencse, hogy kaptunk kölcsönbe egy csomó különböző játékot, mert mindeniknek van címkéje :), ezeket hosszú tízperceken át lehet tanulmányozni. Sétálunk nagyokat, a babakocsiban magyaráz, mosolyt csalunk az emberek arcára. Nincs esti nyűgösség, nincs délutáni sírás-rívás. Van viszont pancsolás, és mindennek a felfedezése: hogy vajon meg lehet-e fogni a vizet, vagy a kád aljára festett képet, és milyen érdekes, hogy lehet rúgni mindkét lábbal egyszerre, sőt, ha valami szilárdba ütközik, akkor még helyet is lehet változtatni így. És olyankor is mindig kacagni kell, amikor evéskor én nagy beleéléssel ÁÁÁ-t mondok, hogy tátsa nagyra a száját – erre Lea meg hangosan kacag.

Minden tökéletes így, csak "aludni kell, mert anélkül meghalok" :)

Nekünk olyan gyerekünk van,

aki egy hét alatt két fogat növesztett. Ezzel természetesen nemcsak a fogak, hanem az átalvatlan éjszakák száma is szaporodott. Nem sokáig fogom bírni. (Dehogynem.)

Az Első Fog

A dolog úgy kezdődött, hogy két-három hete Lea irtózatosan nyűgös lett. Több lett az olyan nap, amikor semmivel sem lehetett kedvében járni, majd egy kósza átalvatlan éjszaka után ezek is szaporodni kezdtek. A helyzet odáig fajult, hogy az utóbbi héten éjjel 12 órától kettő, egy, fél óránként, majd húszpercenként másztam ki az ágyból Lea nyöszörgésére. Tűrtem, ameddig tűrhettem, az első éjszaka hősiesen, a másodikon beletörődve, majd egyre dühösebben és fáradtabban - nagyokat sóhajtva, direkt zajt csapva és morogva hogy, ha már én nem tudok aludni, akkor Sz. se tudjon. Ez az éjszakai énem annyira tudott Leára haragudni, hogy az csuda. Reméltem, hogy fog van a dologban, de nem tudhattam biztosra. Mondtam is Leának, remélem, napokon belül előáll A Foggal, mert különben összeakad a bajszunk. Erre aztán a tegnapelőtt reggel valóban felfedeztük, hogy kibújóban van a bal alsó metszőfoga. Sz. nagy örömmel konstatálta, hogy a gyermek bevált, nem romlott el csak úgy, oka volt a nyűgösségre. Ma már érezni lehet a fog élét. Holnap lesz hathónapos.

Iciri piciri

Lea nagyon szereti hallgatni a mondókákat, versikéket, dalokat, amiket mondok vagy énekelek neki. De az abszolút kedvenc az Iciri piciri, így örül neki, amikor mondom (a kameratartás, mesemondás és a mesemondás alatti szemkontaktus fenntartásának összehangolását még tanulnom kell, amint látjuk):

Zsutty

Itt a magas hangon elkiabált zsutty vált ki belőle hangos kacagást. Különben komoly munka mindig valami olyasmit kitalálni, ami megkacagtatja, mert őfelsége nem hajlandó ugyanazon a mutatványon kétszer is elkacagni magát.

Beszéd

Lea beszélget. Lea kiabál. Lea mond. Új hangokat próbál ki. A magánhangzók végigzongorázása után jött a da-da-da-da kiabálása, a tegnap pedig elkezdett ba-bazni.
Itt valami nagyon fontosat közöl (január):


Itt nyomatékosan elmondja, hogy da-da-da (február):



A ba-ba-t még nem tudtam dokumentálni, azt becsszóra el kell nekem hinni. Egyébként roppant nehéz bármit is lencsevégre kapni, mert amint Lea meglátja a kezemben a kamerát, abbahagyja, amit csinált, elkezd ájtatosan nézni - és esetleg mosolyogni. Kész sztár.

Mozgás

Lea rengeteget fejlődött mindenféle szempontból, mióta legutóbb írtam róla. Mondjuk ez nem is csoda, ennyi idő alatt - ha így folytatom, a következő bejegyzés arról fog szólni, hogy Lea már jár. Na, mindegy, ilyen anyja van neki.
Kúszás. Azt már írtam, azt hiszem, hogy próbálgatja a kúszást. Na, ez valahogy így néz ki januárban:


És így februárban


Túl nagy különbség nincs a kettő között, talán csak a Kukac hossza.


Nyalogatja a lábát. Lenyűgözik a lábai: minden pelenkázásnál és fürdetés előtt a szájába kapja a lábujjait, és nyalogatni-szopogatni kezdi őket nagy elánnal. Ez fölöttébb megnehezíti a tisztába tevést, viszont nagyon szórakoztató :).


Lámbádázik. Ezt február elején kezdte, olyankor fog nagy csípőrázásba, amikor lekerül róla a ruha.


Fordul.. Most már a hátáról a hasára is átfordult kétszer. Másodszor úgy sikerült (most nemrég, március 14-én), hogy Szilárd a levegőben kapta el a grabancát, majdnem leesett az ágyról. Ez a videó február végén készült, itt látszik, hogy nagyon fordul már az oldalára, főleg, ha valamiben - itt éppen a paplanban, de a kiságyában a rácsokban vagy a rácsara felkötött játékban - megkapaszkodhat:

Így alszik

Most bepótolok mindent, persze ezek a videók is már jó régiek, de már megszoktam magamtól, hogy mindig mindennel lemaradok. Még aludni is a legaranyosabban alszik a világon, elfogult anya vagyok, ez van.
Ezen a videón azt látjuk, hogy reggelre levadászta a kígyót, éhen halni biztos nem fog:




Itt a hordozóban aludt el egy nyűgös koraeste:




Itt meg a nagyágyon, játék után aludt el. Emlékszem, az elején - mikor még kicsi volt :) - úgy aludt, mint egy gombóc, az oldalán, a kezeit, lábait begömbölyíve, aztán kb. kéthónapos kora körül kezdett ebben a terpesz pózban aludni:

Így tud kacagni

Régi már ez a vidó is, ez is kb. három hete készült. És ez is én vagyok, vállalom, egy kis nevetésért bármire képes vagyok :):

Megy a feje után, helyet változtat és fog

Vasárnap este Lea a hátáról a hasára fordult, illetve pontosabban a feje maga után húzta a testét. A mutatványt azóta sem ismételte meg. A mozgással kapcsolaban meg az is van, hogy így vagy úgy, de helyet változtat, a mozgáskultúrája még egy kukacéra hasonlít, nemhiába hívjuk így. Ha háton van, akkor a sarkával tolja magát hátrafele, "táncol": a lábait váltogatva, hol egyik, hol másik lábával nyomja magát felfele, vagy körbe körbe, sokszor reggelre teljesen keresztbe fordul a kiságyban. Ha hasra tesszük, akkor meg húzza maga alá a lábát, mintha kúszni próbálna. Igaz, hogy rettenetesen utál hason lenni, egész idő alatt ordít, szerintem kínjában fog majd megtanulni forgolódni, hogy tudjon visszafordulni a hátára. Nagyon sokat erősödött a nyaka, hosszú-hosszú ideig képes tartani a fejét, ha ölben van, ha felültetem, és úgy játszunk, hintázunk. Egyre gyarkabban emelgeti a fejét, ha a hátán fekszik, mintha fel akarna ülni. Mostanában egyre jobban kunkorodik fölfele, a lábai csaknem mindig égnek állnak.

Az elmúlt egy-másfél hónapban a fogásé volt a főszerep. Azzal kezdődött, hogy először a kezeit kezdte morcsolgatni, majd csaknem napra pontosan háromhónapos volt, amikor célirányos kezdett tágyak - pontosabban az ikeás címke - felé nyúlni. és birizgálni azt. Ezután az "áttörés" után meg rohamosan fejlődött, néhány nap után már a kockát vagy a nyulat birizgálta, hogyha fölé tartottam, majd néhány nap után pedig, ha az ölébe tettük akkor eljátszott ezekkel, ezt a mai napig élvezi. Ez a videó már vagy három hete készült:



Mindennel elbirzigál, a plédjével, a rácsvédővel, a kendőkkel, a játékokkal. A csörgőt most már kézbe veszi, rázza, sokáig forgatja,nyalogatja, kóstólgatja - egyébként mindent kóstolgat, ami a keze ügyébe kerül. Kedvence mégis az a nejlonfólia, amibe az iratokat szokták rakni, azt elgyűrögetné egész nap, nagyon szereti a hangját. De eljátszik a kezemmel is, ha fölé tartom, meg sokszor az arcomon is végigmatat mindent. A szemüvegem a kedvence, azt már néhányszor úgy lekapta az orromról, hogy mire észbe kaptam, majdnem szomorú véget ért. Elkapja mostanában a hajamat is, belekapszkodik, és cibálja.
Néhány napja, úgy másfél hete lehet körülbelül, hogy felfedezte a lábát. Sokáig csak bámulta, bámulta, amikor tisztába tettem, aztán most már megfogja, bügyörgeti a lábujjkáit - ennivaló ilyenkor.

A kislány, aki szégyent hozott az édesanyjára

Azon a szombat délután Leával kettesben indultam el sétálni. Eseménymentes sétálásnak indult, semmi jel nem utalt a fél órával később bekövetkezett katasztrófára. Kiértünk az utca végére, végigkorcsolyáztam babakocsistól Kolozsvár jégtől fényes járdáin (Kolozsvár, az "élhető" város - a továbbiakban: K.é.v.), elhaladtam a Széchenyi tér kivilágított üzletei előtt, majd végigsétáltam a "villamos utcáján", és célba értem: betoltam a babakocsit a parkba. Csaknem abban a pillanatban, amikor a babakocsi első kerekei a park havát szántani kezdték (K.é.v.), éktelen ordítás hangzott fel a kocsiból. Leát kivettem, megnyugtattam, visszatettem, de ahogy a feneke a babakocsihoz ért, sírás törte meg a szombat délutáni nyugalmat. Ezt a folyamatot megismételtem néhányszor, de miután a századik alkalommal sem jártam sikerrel, rendkívül éles elmémmel rájöttem arra, hogy ezt kár tovább folytatni, egyedüli megoldás, hogy minél hamarabb megpróbálom hazajuttatni a gyereket. Lea már annyira felhergelte magát, hogy a karomban is ordított, tehát nem volt mit tenni, a hazajuttatást a babakocsiban kellett lebonyolítsam, főleg, hogy gyorsabban is tudtunk haladni. Az amúgy is végtelen hosszúnak tűnő utat pirosakkal teli átjárók tették még változatosabbá. A teljesen sima talpú csizmámban futólépésben toltam a babakocsit a tükörsima jégen (K.é.v.), időnként a további síráshoz erőt gyűjtő, így néhány pillanatra elhallgató gyermekkel, aki az átjáróknál töltött időt használta ki arra, hogy a legjobban üvöltsön. A második átjárónál már nem néztem bocsánatkérően az összegyűlt emberekre, hanem fapofával és üres tekintettel a semmibe révedtem, és úgy próbáltam csinálni, mint aki vagy nem hallja a sírást, vagy nem érdekli az. Időnként még megpróbálkoztam azzal, hogy Leát tartom a karomban egy kézzel, másik kézzel irányítani próbálom a jégen irányíthatatlan babakocsit (K.é.v.), nagyon koncentrálok arra, hogy ne taknyoljak el a bömbölő gyerekkel, és állom a járókelők lenéző/sajnálkozó/csodálkozó stb. pillantásait. Így értünk haza életem leghosszabb és legkínosabb sétájából, és láss csodát, amint beértünk a házba Lea arcán széles mosoly terült el, és mintha a tekintete is huncutabb lett volna a szokásosnál.

Minden viszonylagos

Jól nézel ki, mondja mindenki, akivel Lea születése óta nem találkoztam. Ilyenkor mindig elkezdek szabadkozni, hogy dehát a hasam, meg a fenekem, meg a bőröm, a hajam stb. És ekkor jön a válasz, hogy de az ismerősöm/barátnőm/rokonom stb. szülés után pont hatszáz kilós lett, meg zsíros hajjal járt-kelt a világban stb. És ekkor esik le, hogy hát én ehhez képest nézek ki jól.Végül is én nem vagyok elefentméretű, csak van egy pókhasam, meg talán nem mindig zsíros a hajam, főleg, mert csomókban hullik, úgyhogy lassan nem lesz minek zsírosnak lenni. Mellesleg négy és fél hónapja nem voltam fodrásznál és hérom hónapja nem festettem hajat. Egy pókhasú, félig kopasz, lenőtt és kopott hajú nő vagyok, de jól nézek ki. Ahhoz képest. Ez van, ennek örülünk :)

4 hónapos

Lea tegnap volt éppen négyhónapos. Jesszusom, mindjárt adhatjuk férjhez.

Na, jól lemaradtam

Hát, lemaradtam a történések dokumentálásával, az elmúlt néhány héten azzal foglalkoztam, hogy dolgozatot írtam, éééés pénteken sikerült is elküldeni, pedig ezt soha nem hittem volna. Na, de megvan, biztosan még kell rajta javítgatni - azt azért remélem, hogy teljesen újraírjam nem kell... Tulajdonképpen már múlt hét végére befejeztem, csak jó szokásomhoz híven nem mertem elküldeni, egy hétig gyűjtöttem a bátorságot :). Lea olyan jó kislány volt, ébresztőóraként működött reggel fél hat-hatkor, én ekkor már nem is feküdtem vissza, ő visszaaludt nyolc-fél kilencig. Egészen késő délutánig hagyott dolgozni, többnyire aludt vagy eljátszott egyedül, majd sétáltunk, jól kiszellőztettem a fejem, majd fürdés, alvás, és aztán én is csaknem vele egyszerre feküdtem le.

Soook minden történt, mióta nem írtam. Először is, Lea hangosan hahotázik, ha valami olyasmit csinálunk, ami roppant tetszik neki. Imádja a z és a zs hangokat, ezért aztán sokat zümmögünk,meg zsizsegünk neki :). Azt is szereti, amikor Szilárd "megijeszti" egy-egy bummal, csakhogy ő nem tudja, hogy erre meg szoktak ijedni, és ropogósan kacag. Egyre ügyesebben fog, most már nemcsak olyan játékot, ami anyagból van, hanem kockát is például (köszi, Andi, jó ajándék volt :), sokáig lefoglalja magát ezzel. A kedvence mostanában az a fajta fólia, amibe a papírokat lehet tenni, azt elzörögteti naphosszat. Meg egyáltalán, minden után nyúl, ha sikerül, megfogja, forgatja, és mindent, de mindent a szájába dug. Elkezdte érdekelni a lába, amikor tisztába tevéskor felemelem őket, hosszan és érdeklődve nézi a lábfejét, amikor a hordozóban ül, a térdét simogatja, meg nézegeti. A fürdés kezd pancsolásba átcsapni, a kezével csápol le-föl a vízben, a lábával meg elnyomja magát a kiskád szélétől. Nagyon élvezi, amikor verset-mesét mondok neki. A kedvence az Iciri-piciri, amikor versszakokban az iciri-piciri részhez érek, sokszor hangosan felnevet, olyan ennivaló :). Ja, és már a kúszást gyakorolja, amikor hasra tesszük, égnek emeli a fenekét, éktelen kínlódásba és nyögésbe fog, és húzza maga alá a lábát. Nagyjából ezek vannak mostanában.

Szentimentális

Sokaknak terápia az írás, ha valamit éreznek, leírják, kiírják magukból, és azzal - részben - meg is oldódik. Én inkább úgy vagyok vele, hogy utólag, mikor többé-kevésbé letisztáztam magamban, akkor tudom leírni, s azzal valahogy le is zárom a dolgot. Soha nem tudtam naplót írni, mert mire leírtam volna, már meguntam a témát. Ez a napló nem az én naplóm, Leáról szól, de mivel én vagyok az, aki vezetem, és Leának a puszta léte engem is befolyásol, meg a vele való viszonyomat is, hát néha azért azt is leírom, velem mi történik. Emlékszem, a terhességem ideje alatt azon aggódtam, hogy le fogok-e tudni lassulni, lesz-e annyi türelmem, amennyit egy gyerek megkövetel. Hát, ha tudtam volna, nem aggódtam volna...:). Amikor Leával foglalkozom, megáll az idő, olyankor csak ő van és én vagy mi. Semmi más nem fontos, semmi más nem érdekel, nem siettetem az időt, élvezem minden percét. Nagyon rég nem éreztem így, valamikor az ősmúltban, amikor egy-egy beszélgetés hosszú órákon keresztül tarthatott egy barátnővel, vagy belefeldkeztem egy könyvbe vagy munkába, mert ilyen is volt, emlékszem például, hogy a mesteris éveim alatt mennyire élveztem a "tanulást", a dolgozatírást vagy a rádiózást az elején. Aztán úgy kb. két éve, amikor egyre több lett a munka, és egyre kevesebb időm jutott mindenre, rohanás lett az életem, csak felszínesen, futólag volt időm, türelmem foglalkozni valamivel. Féltem, hogy mikor megszületik Lea, nem fogok tudni kiszállni ebből az iramból. Aztán megszületett, és éppen ő hozta vissza az életembe a lelassulást, azt, hogy sokszor nem tudom, a hét milyen szakaszában járunk, milyen nap van,arról nem is beszélve, hogy hányadika. És ez azért furcsa, mert nemcsak vele foglalkozom, muszáj befejeznem a dolgozatomat, ezért délelőttönként azt írom, közben főzök, Leát etetem, pelenkázom, játszom vele, sétálunk, fürdetünk, aztán meg azt is igénylem, hogy Szilárddal is töltsünk időt, csak ketten, beszélgessünk... És mégis belefér minden az életembe, amikor meg rádióztam, azon nyavalyogtam, hogy nincs időm dolgozatot írni, és nem is írtam. Amióta Lea megszületett, azóta háromszor annyit haladtam, mint amikor még a hasamban volt, vagy még útban sem volt. Fogalmam nincs, hogy azelőtt mivel töltöttem ki 24 órát. És mindezek ellenére, amikor Leával foglalkozom, akkor minden porcikámmal rá koncentrálok, megáll az idő, és lelassulok. Hálás vagyok neki ezért.
A másik dolog, ami az utóbbi időben foglalkoztatott, az a Szilárddal való viszonyom. Emlékszem, még terhesen, amikor egyszer hazafelé autóztunk a hosszú, sötét úton megbeszéltük, hogy nem szeretnénk, ha a kettőnk közötti érzelmi egyensúlyt "felborítaná" a gyerekünk. Megbeszélni nagyon egyszerű volt, de megélni, és betartani annál nehezebb. Mostanra rendeződtek a helyükre a dolgok, ilyen szempontból nem volt könnyű az elműlt három hónap. Nagyon furcsa volt nekünk kezelni azt a nagy-nagy szeretet Lea iránt, ami "ránk zuhant". A megosztó szeretet azt hiszem, tanulni is kell. Az első időben Leára irányult a szeretet minden darabja, és ehhez még hozzájött az is, hogy fizikailag kevesebb időnk jutott egymásra. Féltékeny voltam, ha Szilárd sok időt töltött Leával, ugyanakkor féltékeny voltam Leára, ha kettővel többet mosolygott az apjára, kényelmetlenül éreztem magam, ha nem én tettem tisztába, ugyanakkor rosszul esett, ha eltelt úgy egy nap, hogy Szilárd nem tette tisztába, egyszerre akartuk mindketten öltöztetni, tolni a babakocsit, és így tovább. Egyrészt nem kaptam a helyem egy darabig, nekem nem jött a világ legtermészetesebb dolgaként ez az anyaság. Emlékszem, milyen irigykedve figyeltem a kórházban a szobatársam, aki egyfolytában, az első perctől beszélt a gyerekével. Esküszöm, nekem egy hang nem jött ki a torkomon, aztán meg tudatosan kezdtem Leához beszélni, de mintha nem is én lettem volna, mesterkélt volt, művi, nem belülről jött. El voltam keseredve, hogy nem én találtam ki, hogy Lea szereti például, hogy ha a homlokát simogatják, vagy az orrát birizgálják, hanem Szilárd. Aztán megtaláltam a hangom, a szerepem, mostanra már a világ legtermészetesebb dolga, hogy anya vagyok, megvannak az én játékaim Leával, természetesen jön, hogy felvegyem vagy hozzászóljak. Egyébként mostanában tudom kimondani neki azt, hogy "anya". Ez érdekes, mert közben meg úgy éreztem, hogy kiegyensúlyozottan csinálok mindent, és hogy elég jó anyukája vagyok Leának, de valahogy mégis az volt, hogy nem találtam magam anyaként, féltékeny voltam a férjemre, hogy hamarabban és biztosabban megtalálta magát apaként, éreztem, hogy a velem töltött idő meg az erős érzelmek irántam Lea javára háttérbe szorultak, és éreztem azt is, hogy nekem is meg kell találnom Szilárd új helyét a Lea iránt érzett nagy szeretet mellett. Két-két és fél hónap a helyezkedés ideje volt, és mostanra helyrebillent a mérleg, persze erről sokat kellett beszélni is. Ez a január elseje nemcsak azért volt mérföldkő, mert új év kezdődött. Mérföldkő volt azért, mert Lea hárómhónapos lett, és ez nemcsak azért öröm, mert látjuk, milyen szépen fejlődik, és egyre több dolgot tud, hanem azért is, mert úgy érzem, végre háromszemélyes családdá forrtunk össze.

Lea esete az ikeás címkével

Éppen most írtam le, hogy Leát nem érdeklik a tárgyak, nem kaptam rajta, hogy valamit hosszasan bámult volna vagy megfogott volna. Erre ma reggel hosszú perceken keresztül játszott a rácsvédő címkéjével. Elkapta, rángatta, és fölöttébb bosszús volt, hogy nem sikerül a szájához vinni :). Úgy látszik nála is igaz az, ami a gyerkek esetében általában, hogy olyan dolgok kötik le a figyelmét, amelyek rendeltetészszerűen nem játékok. Hiába vettem én neki a szakirodalom előírásai szerint feltűnő színű piros, türkízkék stb. színű játékot, csörgőt, őt a hófehér színű ikeás címke érdekli.

Lea háromhónaposan

Most ismétlem magam egy kicsit, mert szétszórva már le-leírtam, hogy miket tud Lea,milyen ő, de most pontokba szedve írom le, hogy így maradjon meg. Meg aztán persze vannak új dolgok is, mert csaknem minden nap mutat valami újat. A mi lányunk :).
- Követ a szemével, ha mozgunk a szobában
- Figyel, fixál, fókuszál, de inkább embereket, a tárgyak nem nagyon érdeklik. Hiába teszek a szeme elé feltűnő színű tárgyakat, nem nézi őket egyáltalán, nem érdeklik őt. Tárgyat csak abban az esetben néz hosszabb ideig, ha hangot ad ki és/vagy mozog.
- A fejét egyik oldalról a másikra fordítja, középen is meg tudja tartani. Alváskor többnyire a bal oldalára fordítja a fejét. Hiába váltogatjuk az oldalt – hol egyik, hol másik felére fordítjuk – végül mégis mindig a bal felére fordulva találjuk.
- A tenyerét sokat tartja kinyitva, ha valami véletlenszerűen a kezébe akad, megfogja: így például belekapaszkodik az ujjamba, miközben eszik, „simogat”. Célirányosan még nem nyúl tárgyak felé, sőt nem is fogja meg őket, ha a kezébe adjuk, akkor sem.
- Megfogja egyik kezével a másikat, játszik a kezeivel, morzsolgatja őket, a szájába veszi, de nézni még nem nézi.
- Kirúgja magát a lábával, ha az ölünkben van
- Kihúzza magát ülő pozícióba: ha megfogjuk a kezét, illetve ő belekapaszkodik a kezünkbe, és nem teljesen egyenesen fekszik, hanem dőlt pozícióban, akkor felhúzza magát ülőhelyzetbe. Gondolom, ezzel van összefüggésben, hogy egyre jobban szeret ülni a hordozójában vagy párnával kitámasztva feküdni az ágyon. Míg kisebb volt, az ágyában feküdve szerette a leginkább, mostanában ezt már unja, csak ha álmos, akkor marad meg ott, egyébként kiköveteli az ülő pozíciót.
- Hason fekve már nemcsak a fejét, hanem a mellkasát is felemeli, és hosszabb ideig tartja

Szokásai:
- Továbbra is nagyon jó alvó, az éjszakákat többnyire átalussza
- Reggel evés után játszunk egy kicsit, majd a délelőttöt is végigalussza
- Délután kevesebbet alszik, inkább amíg kint vagyunk, és akkor is csak szakaszokban, majd általában fél kilenc-kilencig, amíg megfürdetjük, nem alszik egyáltalán
- Ritkultak az esti nyűgösségek, és ha még előfordulnak is, nem tartanak hosszú ideig, és nem olyan „keservesek”.
- Nagy az étvágya, jól eszik. Ha a mérlegünk megbízható, akkor 2011. január 1-jén, éppen háromhónaposan 6200 gramm volt.
- Továbbra is nagyon szeret fürdeni, csak az a gond, hogy lassan már a harmadik kiskádat növi ki 


Ilyen Lea
- Nagyon kedveli a társaságot. Ha ébren van, azt szereti, ha foglalkozunk vele. Nem az a bújós fajta, ölben nem nagyon szereti, inkább azt igényli, hogy beszélgessünk vagy játsszunk vele. Sokszor nyekergéssel, nyafogással adja tudtunkra, hogy unatkozik, és társaságra vágyik.
- Mosolyog megállás nélkül: reggel, amikor találkozunk, amikor játszunk, amikor beszélünk hozzá. Sírni akkor sír, ha valamiért nagyon kiéheztettük  – utazunk vagy elmentünk valahová –, és ha fáradt, ilyenkor inkább nyekereg, nem is sír.
- Beszélget. Ha fölé hajolok, és elkezdek neki mesélni valamit, beszélni valamiről, akkor egy idő után válaszol. Egyelőre csak magánhangzókat mond, meg egy h-val vegyes k és g hangot szokott hallatni. Ezért néha olyan, mintha kínaiul, máskor meg olyan, mintha arabul beszélne .
- Reagál a játékokra.
- Imádja az énekszót és a versikéket is. Érdekes, hogy amikor csak úgy beszélek hozzá, akkor válaszol, amikor meg énekelek vagy versiket mondok neki, csak figyel és mosolyog, de nem „szól bele”. Mintha érezné a különbséget.