Lea első karácsonya

Lea a karácsonyból természetesen nem túl sokat fogott fel. Délután "segített" a szaloncukor-kötözésben, tetszettek neki a recsegő és pirosan csillogó cukorkák. Aztán nagyon lekötöttéka figyelmét a csillagszórók és az, amikor énekeltünk. A karácsonyi hangulat meghittségénék idilljét csupán az zavarta némiképp, hogy Lea gyakorlatilag végigsírta az egész estét lefekvésig. Pontosan időzített, a gyertyák és a csillagszórók meggyújtásakor kezdte, pontosan hét óra egy perckor, majd folytatta az ajándékok számbavétele alatt, és végignyöszörögte majd később üvöltötte a vacsorát :). Aztán fél kilenckor megfürdettük, megetettem, lefektettük, és édesen aludt reggelig.

Bámulja a csillagszórót:


Anyum, Bazsó, Lea, Szilárd:





Anyum, én és egy nyöszörgő Lea:


Hárman:

Huncut

Büszke vagyok a lányunkra :)

Az utóbbi egy hét-tíz napban az a fejlődés állt elő Leánál, hogy tudja tartani a fejét, sokat erősödött a nyaka. Ha ölben van, imbolyogva ugyan, de tartja a fejét, persze egy darabig, aztán hanyatlik valamerre, ilyenkor résen kell legyünk, nehogy lefejelje a vállcspntunkat vagy az állunkat vagy akrámit, ami "fejügyben" van. Aztán még akkor is tartja a fejét, amikor ülőhelyzetbe húzzuk. A másik újdonság, hogy nagy előnyben részesíti a kezeit. Megfogja egyik kezével a másik kézfejét, morzsolgatja, tördeli a kezeit, mint aki nagy gondban van :). Aztán imádja, ha a kezével játszunk, megfogjuk és úgy táncolunk, vagy rakosgatjuk ide-oda. Ilyenkor tele szájjal mosolyog. Egy harmadik dolog, hogy ha ölben van kirúgja magát, sokszor az az érzésem, kiugrik az ölemből.

Más. Egyre több a mosoly, és ennek egyenes következménye, hogy egyre nagyobb a boldogság :). Az a kedvencem, amikor reggel hallom, hogy már felébredt, odmegyek az ágyhoz, elkezdek hozzá beszélni, és ő csak mosolyog, mosolyog az álomittas szemeivel. Nagyon szereti, ha játszunk vele, a kedvence a Kerekecske, dombocska... és a Megy a medve...., mert ezeknek mindig az a vége ugye, hogy megcsiklintom a nyakát, és ez élvezetes. Az apjával meg táncolni szeret, imádja, amikor fogja a kezeit, és ritmusra mozgatja. Meg még van az ijesztgetős játék is, ami szintén Szilárdnak a specialitása: ebben az a lényeg, hogy a bumm-ra nagyon közel kell hozzá hajolni, Lea erre úgy mosolyog, amennyire egy majdem háromhónapos csak tud :).

Anyum Lea-függő lett, mióta társas lény lett a lányunk, bejön öt precre, aztán odaég az ebéd, mert belefeldkezik a játékba. Kap egy mosolyt, még egyet, aztán egy még nagyobbat, és hát így nem lehet kimenni a szobából, s ott hagyni egy mosolygó és beszélgető Leát. Mert Leával beszélgetni is lehet. Csendben néz, és ha beszélünk hozzá, egy idő után válaszol, mondogat, most már nemcsak magánhangzókat, hanem gégehangokat is: g-t és k-t h-val kombinálva.

A tegnap még az is történt, hogy Lea hangosan kacagott: énekeltem neki a Száncsengőt (Weöres Sándor tudott valamit, és nem tudom, ki zenesítette meg, de az is), és annyira élvezte, hogy végig hahotázta az egészet, erre roppant büszke vagyok, mert - ha az első mosolyt az apja kapta is - én elmondhatom, hogy hangosan nekem kacagott először. Hiába na, folyik a verseny Lea kegyeiért :).

Oltás megint

Lea a tegnap végre megkapta a rendes, "kéthónapos" oltását. Megvettük a patikában, és itt Kézdin beadta a régi háziorvosunk. Egész nap nyűgös volt, de nem olyan rettenetesen, csak olyan panaszkodósan, és kisebb volt az étvágya, más gond nem volt, nem lázasodott be, és ma már teljesen jókedvűen ébredt.

Mosolygósan

Életem legdurvább napja

Úgy látszik, ez így van: életem legboldogabb és legrosszabb emlékei Leához kötődnek. December hatodika délutánja és éjszakája életem legborzalmasabb és leghosszabb időszaka volt. Ártatlan, eseménymentes napnak indult az egész, a délutáni program az volt, hogy elvisszük Leát a háziorvoshoz beoltatni. Az oltásról annyit tudtam, hogy háromfélét kell kapjon (HepB, DTP, VPO), meg azt, hogy megvásárolhatjuk vagy az államit adják be: a háziorvos meg azt mondta, hogy ne vegyünk meg semmit, ő "megszerzi" az oltást. Felcihelődtünk, elmentünk hozzá, Leát előkészítettük az oltásra, Szilárd megnézte az oltás dobozán, hogy a szavatossági ideje nem járt le, én rápillantottam a dobozra, láttam, hogy fehér, sötétkék írás van rajta, meg valami piros "izéket" is láttam, és az írás Prio-val kezdődött. Ezt csak úgy, véletlenül láttam, nem tudatosan akartam megjegyezni, rossz a neveltetétesem, alapból megbízom az emberekben. Az oltást beadta, hamar ment, Lea meg sem nyikkant, én meg csak úgy, társalgásképpen kezdtem az orvost kérdezgetni, hogy akkor ebben ugye a HepB is benne van. A válasz az volt, hogy nem, nincs benne, mert azt most nem kell adni. Mikor megmutattam Lea oltási könyvében, hogy de igen, akkor az orvos a fejéhez kapott, és azt mondta, ja, persze, az oltás ezt is tartalmazza. Lelkiismeretesen kitöltötte Lea oltási könyvét, amibe belekült, hogy be van oltva mindhárom oltással az Infanrix nevű oltással. Így leírva egyértelmű persze, hogy már ekkor gyanús kellett volna legyen a dolog, de túl gyorsan történt minden. Hazfele az autóban Szilárddal beszélgetni kezdtünk, és kiderült, egyikünknek sem világos, így visszagondolva, hogy a HepB-t is tartalmazta-e az oltás vagy sem. Szilárd bement egy patikába, kikérte az oltási könyvben szereplő oltás dobozát, hogy megnézzük, mit tartalmaz. Ekkor derült ki, hogy kétféle oltás van: egy, amelyik tartalmazza, a másik, amelyik nem. És ekkor már minden kezdett nagyon gyanússá válni. Egyrészt, egyik Infanrixes doboz sem hasonlított arra, amit a rendelőben láttunk, másrészt, vajon miért nem szerepel az oltási könyben, hogy melyiket kapta be Lea. És ekkor jutott eszembe, ahogy visszaemlékeztem a dobozra, hogy azon valami Prio-val kezdődő szót láttam. Közben felhívtuk az orvost, hogy szeretnénk megkapni az oltás dobozát. Azt mondta, egy óra múlva menjünk vissza, mert már nincs a városban. Visszamentünk a rendelője elé, megvártuk, kértük a dobozt, nem engedett be a rendelőbe, és azt mondta, a dobozt már eldobta. Mikor azt mondtam neki, hogy nem baj, én kiveszem a szemétből, azt mondta, a szemetet már elvitték, és holnap délben majd ad nekünk egy ugyanolyan dobozt. Hazamentünk, és az interneten kezdtünk keresgélni: egy fél óra után kiderült, hogy az oltást, amit Lea kapott, Priorix, semmi köze a kéthónapos oltáshoz, rubeola, kanyaró és mumpsz ellen van, és egy éves kor fölött adják a gyerekeknek. Ekkor már kitört rajtunk a pánik, visszamentünk a rendelőbe, és ekkor már rendőrséggel fenyegetve követeltük a dobozt az orvostól, és mobdtu neki, hogy tisztában vagyunk azzal, hogy nem jó oltást adott be a gyerekünknek. Amikor látta, hogy tudjuk, megpróbált elszaladni, de Szilárd megragadta a vállát, és közölte, sehová nem megy addig, míg a dobozt ide nem adja. Ekkor bevallotta, hogy Priorixet adott be, és közölte, ne idegeskedjünk, mert - ezek az ő szavai - : "S akkor mi van?" és "Ő vállalja a felelősséget.". Ekkor már nem voltunk magunknál, Szilárd hívta a sürgősséget és a rendőrséget, én pedig majdnem elvísztettem az eszem, csak szorítottam Leát, bőgtem és azt éreztem, abban a pillanatban meghalok a fájdalomtól. A sürgősségről azonnal berendeltek, azt nem tudom, hogy jutottunk oda, csoda, hogy épségben odaértünk. Megmérték Leának a lázát, ami szerencsére nem volt, egy félórát bent tartottak, majd megnyugtattak -illetve megpróbáltak megnyugtatni - hogy nem lesz gond, hazaküldtek azzal, hogy egész éjjel figyeljük, megy-e fel a láza, és reggel menjünk el a Járványkórházába, ahol egy szakember pontosan elmagyarázza, mi a helyzet ezzel az oltással. Leának szerencsére nem ment fel a láza, és reggel a szakember, akivel beszéltünk, megnyugtatott, hogy csak azért nem adják egyévesnél kisebb gyermekeknek ezt az oltást, mert nincs értelme, nem hatásos, ugyanis az újszülöttek az anyai testből magukkal hozzák az antitesteket, amelyek védik őket kanyaró,rózsahimló és mumpsz ellen, és ezeknek az antitesteknek száma a gyermekek féléves koráig a legmagasabb, akkor kezd csökkeni. Úgyhogy nem történt tragédia, ha be is kapta Lea az oltást. Ekkor nyugodtunk meg valamennyire. Végül is nem tudjuk, hogy Leát valóban beoltotta-e ez az idióta vagy sem, mert a végén azt mondta, mikor kérdeztem, hogy miért csinálta, hogy későn jött rá, hogy rossz oltást hozott el, szégyellte bevallani nekünk, és ezért csak "úgy csinált, mintha beadta volna", és gondolta, hogy a következőnél bepótolja. Mondjuk nem tudom, melyik következőnél, mert ugye az oltások egymásra épülnek. Meg hát ki hiszi egy szavát is ennek a bűnözőnek. A lényeg az, hogy Lea jól van, megnyugodtunk, és kaptunk egy leckét az élettől, jövő héten beadatjuk a rendes oltást, mert azt mondták, várjunk egy hetet-tíz napot, csak a biztonság kedvéért. És azzal, hogy ezt leírtam, le is szeretném zárni a dolgot, soha nem szeretném ezt még egyszer elmesélni valakinek vagy beszélni róla. El szeretném felejteni, vagy legalább is ne gondolni rá.

Ja igen...

és, majd elfeljtettem, hétvégén voltunk Szatmáron, és a szatmári rokonok szerint Lea már egyre inkább hasonlít rám. Azt mondják, tisztára az az érzésük, mintha egy másik gyereket vittünk volna oda. Hihihi...

Képek

Néhány kép róla, ezek is már vagy két hete készültek, egyszerűen nincs időm leszedni a gépről, és rendszerezni őket.

Lea kéthónapos

Hihetetlen, de igaz: Lea tegnap kéthónapos lett. Sok minden történt, változott ezalatt az idő alatt, de nem vagyok internet közelben, úgyhogy inkább összegyűjtöttem a fejemben a dolgokat, és most igyekszem mindent leírni.

A legédesebb és a legszívmelengetőbb, amit Lea produkál, az a mosoly. Rengeteget mosolyog, főleg reggel, ébredés után, amikor "találkozunk", és délután is, bár ekkor kevesebbet. Mosollyal válaszol a hangunkra, meg vannak játékok, amiket szeret: például, amikor az orrát birizgáljuk - na, ezt is mosollyal jutalmazza. De van olyan is, amikor egyszerűen csak jó kedve van, és mosolyog csak úgy. Aztán olyan is van, amikor nagyon-nagyon jó kedve van, olyankor az egész testével örül, mosolyog, kurjongat hozzá - ez már egészen olyan mint a hangosan kacagás , és kapálozik kezével-lábával. Annyira más ez a tudatos mosolya, mint az öntudatlan, ami első perctől megvolt. Mostanában, ha mosolyog, a szeme is kacag, és persze teljesen megváltozik az arca, nemcsak a száját húzza el. Nagyon szereti az apja hangját, csaknem kivétel nélkül mosoly az eredmény, ha Szilárd beszél hozzá. Kerülget is a féltékenység emiatt, de azzal vigasztalom magam, hogy majd bepótolja.

A mosoly a legnyilvánvalóbb kifejezése annak, hogy figyel ránk. Mert van, amikor csak néz, néz, nagyon figyel minket, hallgatja, amit mondunk. Odafordítja a fejét a hang irányába.

A másik nagyon aranyos dolog az, hogy beszélget, hallatja a hangját. Ai, ei, eü, eö - ezeket mondja. Ennivaló...

A mozgásával kapcsolatban: ha hason van, már nagyon ügyesen és sokáig tartja a fejét, és nem sír ilyenkor. Kisebb korában, ha egy percnél több ideig hagytuk hason, csak felmérgelődött, és ordított. Most már tartja a fejét, és nézelődik, persze, egy idő után elfárad. Ha ülőhelyzetbe húzzuk, akkor nem tartja a fejét, kétszer fordult elő, hogy a teste után húzta. Mondogatjuk is neki, hogy le van maradva :).


A reggelek, a délelőttök és a koradélutáni órák nagy nyugalomban és mosolygásban telnek el. Viszont ahogy hazajövünk a sétából, kezdődik a cirkusz, a nyűgösség. Egyszerűen nem tudok rájönni, hogy mi lehet ilyenkor a baj, mert kizárólag akkor jön elő, amikor hazajövünk, és az esti fürdés és evés után, mintha elvágták volna. Nem időponthoz köthető, mert ha mondjuk 12-kor jövünk haza a sétából, akkor 12-től nyűgös, ha pedig este hatkor jövünk haza, akkor csak este hattól nyűgös. Ha kivisszük, átváltozik jó kisgyerekké, és nincs egy hangja sem. Azért gondolom, hogy nem testi baja van, mert a fürdés-evés után abbamarad. Szóval talány.
Az éjszakát most már többnyire átalussza, fél tíz-tízkor alszik el, és legtöbbször fél hatkor ébred fel enni.

Lea rózsaszín felhőben született...

... még akkor is, ha a sünöket a szürke felhők gyártják :)

Most küldte ezt egy ismerősöm, és milyen jópofa! Nem beszélve arról, milyen könnyű dolgom lesz, amikor majd megkérdezi, ő hogy született...

A kislány, aki elvarázsolta az édesapját

Leát mindenki imádja, mert imádnivaló. De az édesapja egyesen isteníti. A minap azt mondta nekem, ő nem is tudja, hogy tudtunk Lea nélkül élni mostanáig. Egész nap arra panaszkodik, hogy sajnál minden percet, amit nem Leával tölt. Amikor teheti, teszi-veszi, énekel neki. Tisztába teszi. Fürdeti. Puszilgatja, öltözteti, vetkőzteti, és egy nap sem telik el úgy, hogy csak ketten menjünk sétálni Leával. Az úton meg meg kell egyezzünk előre, hogy ki mennyi ideig, melyik útszakaszon tolja a babakocsit, különben összekapunk :). Ez mind jó, de ennek a nagy szeretetnek az egyik kifejezésmódja, a Mérés. Amióta Lea megszületett a mérőeszközök gombamód szaporodnak a házban. Mérjük a kilókat, a hosszúságot, a hőmérsékletet, a lázat. Teszem hozzá, ha kell, ha nem. Van egy saját digitális mérlegünk, van egy kölcsönkért digitális mérlegünk, van egy kölcsönkért analóg mérlegünk, van centisünk, lázmérőnk és hőmérőnk. Ennek örömére fogalmam sincs, hogy Lea hány kiló és hány centi. Az apja ugyanis mind a három mérleggel megméri, persze mind a három mást mutat. Ha átlagot számolok, Lea legutóbb olyan 5 kiló körül lehetett. A centikkel meg megint bajban vagyunk, Lea állítólag 56 centivel született, de akárhogy mérjük, a mi centisünk alig mutat 57 centit, pedig szemmel láthatóan nemcsak kövéredett, hanem nyúlt is ez a gyerek. A testhőmérséklettel kapcsolatban szerencsére sikerült kiegyezni abban, hogy csak akkor mérjük, ha valami gyanús, mert már a frászt hozta rám minden este a méricskéléssel.

Breaking

Lea életében először RÁM - egyedül, kizárólag énrám - mosolygott ma reggel, nem egyszer, 2x, és nem kicsit, nagyon. A 2x nagy mosolyt fejhangon gügyögéssel egybekötött ringatással és ritmikus hozzá közel hajolással érdemeltem ki. Azért nem szívesen néznék vissza egy ilyenkor rólam készült videót. A mosolyoknak viszont örültem :).

Ma egyhónapos

Ma egyhónapos Lea, kész felnőtt :). Sokat változottt, mióta megszületett, mind kinézetre, mind pedig viselkedésre. Külalakra még mindig inkább az apja - az a bizonyos orr, ugye elég meghatározó, meg a fejforma - de most már egyre inkább hasonlít rám is, a tekintete főként. Lea egyre többet van ébren, délelőtt is egy-két órát, délután meg olyan is van, hogy szinte semmit nem alszik, mert a délutáni evés után elvisszük sétálni, olyankor nem szokott aludni, csak behunyja a szemét, és a nap felé fordítja az arcát, úgy sütkérezik, majd mikor hazajövünk, rövid időn belül újra éhes, aztán jön az esti program: mindenkinek megjárja az ölét, karját, zenét hallgatunk, beszélgetünk vele, majd jön a fürdetés, evés és alvás. Ami változott, hogy megtapasztaltuk, a mi gyerekünk is tud sírni.A éhes-síráson kívül egyszer volt az, hogy nem nagyon tudtam, mi a baja, aztán abban állapottunk meg, hogy a hasa fájhatott, a zöldborsót kiáltottuk ki bűnösnek. Aztán van az unatkozó sírása is, van, amikor nagyon jól elvan a kiságyában, amikor ébren van, máskor meg minket szólongat, vágyik a társaságunkra. Az éjszakát most már majdnem teljesen átalussza,attól függően, hogy mikor evett este vagy 3-4-kor vagy 6-kor ébred fel, és az annyira jó, egyáltalán nem vagyok fáradt, azt az éjszakai-hajnali fél órás etetést-evést mind a ketten félálomban hajtjuk végre. Napközben is van időm, általában olyan 4-5 óra, amikor az én dolgaimmal foglalkozhatok, és ez is olyan jó. Lea továbbra is nagyon mosolygós, és - bár az okos könyvek szrint még korai - többször megfigyeltük, hogy nemcsak véletlenszerűen, hanem tudatosan is mosolyog. Ebben a kiváltságban csak az apja részesült, én egyelőre csak a "jól érzem magam, jól laktam"-mosolyt kapom, egyelőre én a tehén vagyok neki, remélem, azért ez változni fog :).

Olyan, mint a szerelem

Olyasmi, amikor az embernek gyereke van, mint a szerelem. Mióta Lea megszületett, egyfolytában vele lennék, ha nem tartózkodom vele egy légtérben hiányzik, be-belesek a szobába, csak úgy - ha őszinte akarok lenni, nem azért, hogy meggyőződjek, minden rendben van, órákig bámulom az arcát, és révült mosollyal az ábrázatomon járok-kelek, ezen kívül gyönyörűnek látom, tökéletesnek gondolom, minden vele töltött percet élvezek, ha elmegyek itthonról, dobogó szívvel várom az újratalálkozást. Mondom, mint a szerelem :).

Bulldog :)

Így telik a napunk

A napot reggel fél hét-hét körül evéssel kezdjük, majd t1zig, de olyan is van, hogy tizenkettőig "szabad" vagyok, Lea ilyenkor alszik, néhány napja azonban reggeli után úgy egy órát ébren van, pislog, ilyenkor beleteszem a hordozóba és kiviszem a konyhába vagy egy másik szobába. Azt figyeltem meg, hogy nem nagyon szereti a hordozót, ha ébren van is, leginkább az ágyában szereti, na meg az ölemben-ölünkben, persze :). A délelőtti-déli evés után jön a nagy alvás, ez olyan kettő-háromig tart. Ezután jön a napi sétaadag. Először tíznapos korában vittük ki, szerencsére múlt héten jó idő volt, úgyhogy hozzá tudtuk szoktatni a levegőhöz. Először csak hordozóval vittük ki, de azóta már babakocsival is sétáltunk egészen nagyokat. A szabadban nem nyitja ki a szemét, sérti a nagy fény, főleg, ha a nap is süt. Amikor hazajövünk, ismét evés majd alvás, ez este nyolc-kilencig tart. Ekkor megfürdetjük, szombaton végre leesett a köldökcsonkja, úgyhogy már rendes fürdetésre is sor kerülhetett, nemcsak ilyen macskamosdásra. Ezután evés és alvás következik. Éjszaka megébred egyszer, változó, hogy mikor, általában 1 és 3 óra között valamikor. Lea soha semmiért nem sír. Ha éhes cuppogni kezd, talán kétszer fordult elő, hogy türelmetlenségében elsírta magát, nem hallottam meg egyből a cuppogást, de ilyenkor is csak figyelmeztetésképpen sír vagy kettőt, utána meg türelmesen vár. A víztől sem fél, nem sír, csak nagyra mereszti a szemét, mint amikor nagyon figyel. Nem fáj a hasa sem, és eszik rendesen. Anyum szokta mondogatni, hogy ha nem tudná, hogy az unokája ott fekszik a másik szobában, észre sem venné, hogy baba van a házban, akkora a csend és nyugalom. Az első napokban aggódtam, hogy mi lehet ennek az oka, akkor még többet is aludt Lea, olyan is volt, öt-hat óráig nem ébredt meg enni. Aztán "belenyugodtam", hogy ő ilyen, biztosan jelezné, ha valami baja lenne. Lea sokat mosolyog, és sokszor az az érzésünk, hogy tudatosan. Persze van az álmában mosolygás, meg a "jóllakottság" mosolygás, de nem egyszer figyeltük, meg, hogy ha hozzászóltunk, vagy meg-megpusziltuk, mosolyra húzta a száját. Így szokott nevetni, nem a legjobb fotó, de valami mégiscsak látszik belőle:



És így néz ki nyitott szemmel:

Képek Leáról

Így alszik:




Így nyújtózkodik:



Ekkora:

Most magamról egy kicsit

Most már, hogy túl vagyok rajta, merek róla írni is. Szóval az történt, hogy kerülgetett ez a bizonyos szülés utáni búbánat. Nem nevezném depressziónak, mert talán nem volt annyira erős, meg hullámokban jött, és lehet, nem is a búbánat a megfelelő szó, inkább a felfokozott érzelmi állapot. Ez abban állt, hogy a múlt héten minden délután 5 és 6 óra között elkezdett környékezni a sírás, és a "receptnek" megfelelően jöttek a sötét, aggodalmaskodó gondolatok: képesek leszünk-e felnevelni ezt a gyereket, istenem, én most már soha nem mehetek el akkor és annyi időre, amikor és amennyire én szeretnék, sőt, a tusolást is Lea függvényében kell beszerveznem az életembe, majd a lelkiismeret-furdalás, hogy itt van egy gyönyörű, egészséges gyerek, és én önző módon ilyenekre gondolok:), majd a meghatódás, hogy van egy tökéletes gyerekem, nem is érdemlem meg, utána meg: de jó volt terhesnek lenni, akkor is aggódik az ember, de amíg egyek vagyunk, nincsenek külön szükségletei a babának, amiket nekem kell kielégíteni, meg egyáltalán imádtam várakozni, és most már vége, ennyi volt. Szóval ilyenek... :). Jó volt, hogy nem voltam egyedül, lehet, akkor sokkal erősebben érintett volna a dolog. Aztán ezen a héten mintha elfújták volna ezeket az érzéseket. Azt hiszem, most fogtam fel, hogy megváltozott az életem, és kezd természetessé válni a megváltozott napi rutin.

Lea mosolyog...

... ha jól lakott,
... ha simogatják a homlokát,
... álmában,
... és ha az apja beszél hozzá.

Ilyen Lea

Már elmúlt tíznapos Lea, és hihetetlenül sokat változott az arca. A lehető legtöbbet próbálom nézni, sokszor az az érzésem, hogy már két alvás között lekéstem valamiről :). A születéskor is gyönyörű volt, persze, de most már kezd Leásabb lenni, már jobban ismerem az arcát, a mimikáját, a mozdulatait. Az a kedvencem, amikor ráncolja a homlokát, és az, amikor szoptatáskor ráharap a mellemre. Szinte a végtelenségig tudnám hallgatni a megelégedett nyögdécselését ilyenkor, és imádom azt, ahogy tágra nyitja a szemét és nyel. Nagyon nyugodt baba egyelőre, alszik és eszik, néha nézelődik. Nagyon figyel a hangokra, szoktunk neki énekelni, ilyenkor - csakúgy, mint mikor eszik, vagyis mikor nagyon koncentrál - tágra nyitja a szemét, és figyel, figyel... Nagyon szereti, ha a homlokát simogatják, az apja jött rá erre, ilyenkor teljesen belesimul az ember tenyerébe.

Ezek a képek ötnapos korában készültek:

Megszületett Lea

2010.10.01., 9:10. Ekkor született meg Lea 3600 grammal és 56 centivel. Most, így egy héttel a szülés után annyira megszépült annak a pénteki napnak az emléke, hogy újra át- és átélném. Aznap délután 5-6 óra körül kezdtem eléggé erős feszítő fájdalmat érezni, majd hét után rendszeressé, ötpercesekké váltak a fájdalmak, nyolckor bementünk a kórházba. Még ekkor sem voltam biztos abban, hogy ennek szülés lesz a vége, nem voltak olyan erős fájdalmaim, mint amilyennek az ember a szülési fájdaalmakat képzeli. Aztán az orvos megnézett, és azt mondta, ma éjjel megszületik Lea. Burkot repesztett, és nekem az lett volna a feladatom, hogy a tolófájdalmakkal egy időben nyomjak, csak hát ez nem ment olyan könnyen. Az ember valahogy védekezik az fájdalom ellen, nem engedi magát át neki. A végére aztán kezdtem belejönni, és amikor a doki azt mondta, hogy már látszik a feje búbja, meg lehetne keresztelni, annyira erőre kaptam, hogy együtt tudtam működni a testemmel: két nagy levegővétellel kinyomtam a fejét és a vállát, utána meg kicsusszant belőlem az egész gyerek, hallottam a hangját, amikor felsírt. Na, ekkor én is sírtam. Néhány perc után odahozták már tisztán és becsomagolva, és én sose felejtem el, hogy amikor meghallotta a hangom, a kis vaksi szemeit kinyitotta és rámpislogott. Ami ezután következett, az életem legbizarrabb helyzete: fekszem a kecskén széttámasztott lábakkal, a doki halálnyugodtam varrogatja a gátsebemet, és közben könnyed csevegést próbál velem folytatni, úgyhogy kénytelen voltam neki elmesélni, hogy M. mivel foglalkozik, hol ismerkedtünk meg, és hasonlók. Az egész szülésből ezt a varrás fejezetet hagynám ki, egyébként meg annyira megszépült, hogy életem egyik legnagyobb élménye. Pedig közvetlenül utána azt mondtam, hogy én még egyszer ezt nem bírnám ki. M. annyira büszke volt rám is, meg a gyerekére is. Leára mindenki - nem családtagok is - azt mondta, hogy szép baba, biztos, hogy mivel könnyen és gyorsan ment a szülés nem gyűrődött meg annyira. De mi tényleg gyönyörűnek látjuk.

Lea az édesapjára hasonlít, az orra a jellegzetes Szántó-orr, a szeme is a Szilárdé, és a szemöldöke is, meg ahogy a homlokát húzogatja... A szájáról nem lehet egyértelműen eldönteni, hogy kié, ezért mondogatják, hogy abban talán én vagyok benne... :).

Egy hét alatt olyan sokat változott az arca, babásabb lett, nem győzök gyönyörködni benne. És napról napra jobban szeretem.

Így nézett ki kétnaposan, ez a kép még a kórházban készült:

Izgulok, nyafogok meg aggódom...

Mindjárt véget ér ez a terhesség, el sem hiszem, amióta szabadságra jöttem, azóta repül az idő, és valamiért - mert túl sok ember vsn körülöttem, mert túl sok mindenre és mindenkire kell figyelni - én még kevesebbet tudok Leával foglalkozni, mint mikor dolgoztam. Nem tudom, milyen lesz a szülés, félek kicsit, nem a fájdalomtól, azt kibírom, hanem hogy legyen minden rendben. Végre - most már - "orvosom" is van, az, akihez először gondoltam, hogy járni fogok itt, pont nincs itthon ebben az időszakban. Aztán lett más, szimpatikus, kedves és segítőkész, reméljük, így is marad. A héten meghallgattam Lea szívhangját, és a meghatódottságtól végigbőgtem a 20 percet, biztos, az a későn érő típus vagyok, de még mindig felfoghatatlan, hogy ott él a gyerekünk a hasamban. A szüléssel meg.... Nem tudom, én semmi jelét nem érzem annak, hogy valamikor a közeljövőben szülni fogok. Néha bezavar a hasam, mondjuk, amikor cipőt szeretnék húzni, de egyébként semmi jele annak, hogy itt egy baba van készülőben. Semmim nem fáj, semmi méhösszehúzódás, derékfájás, jóslófájás stb. Kellemetlen, hogy minden hajnalban felébredek, általában vécére kell mennem, de nem nagyon tudok visszaaludni, aztán mégis visszaalszom, és fáradtan ébredek. Vannak rémálmaim is, de nem túl gyakran. Ma éjjel pl. azt álmodtam, hogy valami néger férfiak el akartak rabolni, a szép fehér gyerekem miatt. Mindenem össze van pakolva, minden ruha kimosva, kivasalva, majd még a kiságyat kellene összeállítani, de helyhiány miatt az még várhat. Minden kész, csak azt nem tudom, hogy én kész vagyok-e :). Egyik pillanatban alig várom már, hogy lássam, máskor meg azt érzem, nem leszek képes én erre a gyerekesdire. Jó itthon is lenni, de arra is vágyom már, hogy M.-mel visszamenjünk már Kolozsvárra, nem is a városba, hanem a lakásunkba, immár hármasban, és csak magunkra tudjunk figyelni.

Egyébként meg annyira felfordult az életünk, valahogy a gyerekvárással egy időben kezdtük fontolgatni azt, hogy talán elköltözünk Kolozsvárról, és éppen a babavárás miatt azt hiszem, a dolgok nagyobb hangsúlyt kapnak, és ijesztő, hogy megint egy életszakasz végéhez közeledünk, és véget ér valami, és teljesen új dolgok jönnek majd, és mi lesz velünk, jaj :).

Tudom, régen volt...

Jó régen nem írtam ide, pedig hát, azért történnek dolgok velünk, csak valahogy nem volt türelmem meg kedvem. Július óta voltam már 4 D ultrahangon, hazaköltöztünk, és kiderült az is, hogy óriásbébit hordok az szívem alatt :). A 4D ultrahang sojnos nem az volt, amire számítottunk, egyrészt rengeteget kellett várni, már azon a ponton voltunk, hogy lemondjuk az egészet. Aztán magával az ultrahanggal meg az volt a gond, hogy kicsi Lea belefúrta az arcát a méh falába, és nem készültek róla től jó fotók. Szerintem és anyum szerint a szája az apjáé:). Ez az ultrahang augusztus másodikán volt, azaz a 31. terhességi hét első napján, és a gyerekünk akkor 32. hetes és 4 napos magzatnak felelt meg, 1750 gramm volt. Augusztus 20-án, már itthon mentem el egy másik orvoshoz, akkor 33. terhességi hetet sem töltöttem még be, és Lea 2350 grammot nyomott. M. olyan büszke, rá, kérdezgeti tőlem, hogy ez ugye azt jelenti, hogy erős, egészséges meg minden. Én meg mondogatom neki, hogy ez annyit jelent, hogy nehezen fogok szülni :). Folyt. köv.

Mozgalmas

Leát másképp érzem mozogni mostanában, hogy egyre inkább nő. Az ötödik-hatodik hónapban lesben kellett álljunk, amikor leültem az ágyra esténként, és vártuk, hogy egyik vagy másik oldalamon ki-kirúg. Aztán később már biztosan tudtuk, hogy amikor leülök vagy oldalra fekszem, hamarosan érkezik a mozgolódás, de megint csak valamelyik oldalamon. Az elmúlt héten M. már csalogatta, amikor elkezdte simogatni a hasam, érkezett az erőteljes válasz, nagyon élveztük ezt a játékot, beszélgettünk vele. Aztán néhány napja már az egész hasamban érzem mozogni Leát, hol középen, hol oldalt, hol fent, hol lent, mindenhol ott van. A tegnap például azt csinálta, hogy a hasam jobb felébe tömörült, ott feszítette a hasfalat, komolyan azt hittem, ki fog jönni, arról nem beszélve, hogy hogy néztem ki az aszimmetrikus terheshasammal. De olyan érdekes volt tudni, hogy konkrétan a hasam melyik sarkában van.

Egyébként ma van az utolsó napom a munkahelyemen. Semmiféle szomorúságot nem érzek, nem félek attól, hogy mit fogok magammal kezdeni. Annyira megérett bennem az eljövetel érzése, hogy egy cseppet sem bánom, hogy vége van.

Anyák-lányok

Az egyik tulajdonságom, amit leginkább nem szeretek magamban - hogy finoman fogalmazzak - az, hogy nem tudok a jelenben élni. Ritka az, amikor az "itt és most"-nak tudjak örülni, általában vagy nosztalgiázom, vagy a jövőn aggódom, vagy pedig azt képzelem, hogy ha ez és ez megtörténik, ezt meg azt megcsinálom, akkor eljön a boldogság. Fölösleges mondanom, hogy amikor ezt vagy azt megcsináltam, akkor már egyéb elérendő, megcsinálandó dolog van, vagy csak egyszerűen valami, amit túl kell élni, és akkor jó lesz. A tegnap láttam egy filmet, The Upside of Anger, egy középkorú nőről szólt, aki egyedül maradt négy kamasz-majdnem felnőtt lányával. És akkor elképzeltem, hogy az én kicsi, még meg nem született lányom is felnő egyszer, és kamasz lesz, és visszafelesel, és egy csomó dolgot nem úgy fog gondolni mint mi, és sokszor fogom azt látni, hogy hibát követ el, de csak azért is a saját útját járja majd, és úristen, én ezt hogy fogom tudni kezelni. Aztán persze feloldódnak a konfliktusok a filmben - a helyükre kerülnek a dolgok, a kapcsolatok, az egymás életében elfoglalt helyek. Erről meg az én kapcsolatom is eszembe jutott anyámmal. Nekünk is volt egy meccses időszakunk, és nem kamaszkorban volt ez, hanem egyetem alatt-után. Olyan hidegháborús időszak volt ez, nem veszekedtünk egyfolytában, bár volt egy-két alkalom, amikor kiordibáltuk magunkat. Nagyon ellentétes személyiségek vagyunk, és amikor elköltöztem otthonról, elkerülhetetlenül másként kezdtem egy csomó mindenről gondolkodni, a magam módján kellett megoldanom az ügyeimet, döntsek, válasszak. És időbe telt, amíg elfogadta, hogy megváltoztam. Tulajdonképpen persze nem változtam, csak felnőttem, ahogy mondani szokták. És nekem is időbe telt, amíg megértettem, hogy sok dologban neki volt-van igaza, vagy hogy ne hibáztassam csak őt mindenért, hogy értékeljem azt, hogy éppen annak köszönhetek egy csomó mindent az életemben, ahogyan ő élt vagy nevelt minket. És annak ellenére, hogy ezt soha nem mondtuk ki egymásnak, erről konkrétan soha nem beszéltünk, mind a ketten érezzük, hogy helyrebillent az egyensúly. Érti, hogy milyen vagyok, nem várja el azt, hogy úgy tegyek egy-egy helyzetben, ahogyan ő tenne, és nemcsak elfogadja, hanem szereti is ezt a másságot bennem. És én is így vagyok vele. És csak remélni tudom, hogy majd mi is így leszünk a mi kicsi lányunkkal, amikor felnő. És most inkább azon gondolkodom, milyen pelenkázóasztalt vegyünk, és hogy milyen boldog leszek, amikor először magamhoz ölelhetem a lányunkat:)

A kedves emberekről

Én soha nem gondoltam volna, hogy ennyi kedves ember létezik a világon, általában azon vagyok kiakadva, hogy mindenki milyen bunkó. De a pocakom mindenkit levesz a lábáról. Volt a héten egy olyan nap, amikor ügyeket intéztem. A bankban hárman szaladtak székért, és vízzel kínáltak, pedig csak egy kicsit kellett várnom arra, hogy a bankautomata elinduljon. Ezen még meg sem lepődtem, az ING-ben mindig mindenkivel ilyenek. Aztán az egészségbiztosítónál a kilométeres sorból állítottak ki, és parancsoltak rám, hogy soron kívül menjek be. Ezért nem tudtam eléggé hálás lenni. Egyrészt, mert mindenkinek fontos volt bejutni, vannak, akik hajnal óta állnak sorban ott, hogy sorra kerüljenek, mindenkinek sürgős, és mégis egyhangúan mindenki úgy gondolta, hogy én menjek előre, másrészt meg tényleg nem volt kellemes a kánikulában álldogálni. Aztán az irodában ismét mindenki versenyt ugrott, hogy széket kerítsen nekem. Ekkor már a könnyek környékeztek, de komolyan. Az adóhivatalban épp a fenekemet nem nyalták ki, pedig ott mindig olyan durván és türelmetlenül beszélnek. Gondolkodom egy felkapcsolható terheshas beszerzésén arra az időre, amikor már igazi nem lesz.

Levegőt!

Nem akarok én panaszkodni, ahhoz képest, hogy másoknak mennyi gondot okoz a terhesség, nekem gyaloggalopp, de ez a hőség azonnal mondjon le. Egyszerűen nem bírom ezt a meleget, nem kapok levegőt, patakokban folyik rólam a víz, emiatt nyűgös vagyok, semmihez nincs erőm, kedvem. Már óránként számolom, hogy mikor jár le az a július, hogy már végre szabadságra mehessek. Kicsi Leánk egyre nagyobb, ez a pocakomon is látszik, napról napra nő. Mostanában kevesebbet mocorog "kifele", ehelyett a belső szerveimet rugdossa előszeretettel. Már nehezebben mozgok, hamarabb elfáradok, a lépcsőmászásban szünetet kell tartanom, az ágyból is nehezebben kelek fel, és nem nagyon találok egy kényelmes alvási pozíciót. Egyre jobban várom, hogy megszülessen, hogy láthassam, milyen, de azért nem sürgetem az időt, végül is ezt az állapotot is nagyon szeretem.

Azért nem fenekig tejfel....

ez a terhesség. Fizikailag ugyan meg sem kottyan nekem a dolog, annyiban érzem, hogy terhes vagyok, hogy nőtt egy pocakom, nehezebben ülök hosszabb ideig egy helyben, mert fáj a hátam, és kispárnát teszek éjszaka a hasam alá, ha oldalra fordulok. Soha nem volt hányingerem, nem vagyok kívánós, nincs semmi bajom, nem híztam el, nem ég a gyomrom, és a terhesség egyéb kellemetlen velejárói közül nem tapasztaltam meg szinte semmit. De a démonok ... :). Mióta babát várok, olyan aggódó vagyok, hogy nem ismerek magamra. Az elején azért aggódtam, hogy nehogy valami baja legyen a babának, persze, emiatt most is aggódom, de annyi ultrahang után valamelyest megnyugodtam, meg elépítettem magamban az aggódásnak ezt a típusát. Hiszem, hogy minden rendben lesz, és kész. Mostanában újabb félelmeim vannak, és kezdenek irdatlan méreteket ölteni. És ez azért érdekes, mert úgy látszik, ezt eddig gondosan elfojtottam a tudatalattimba, és most kezd elő-előtörni. Arról van szó, hogy tudat alatt rettenetesen félek attól, hogy egyedül maradok a gyereke(i)mmel. Biztosan az a gyökere annak, hogy anyám minket gyakorlatilag egyedül nevelt fel, de én így tudatosan soha nem féltem ettől. Biztosan az is közrejátszik ebben, hogy mostanában több olyan emberrel - egyedülálló anyukával - találkozom, akik fiatalon maradtak egyedül a gyerekeikkel, ez is aktivizálhatta bennem ezt a félelmet. Mivel attól nem kell tartanom, hogy M. elhagy, ennek semmi jelét nem mutatja :), egyebet kell kitalálnom. A múlt héten egyik este sokkal később jött haza, mint ahogyan kellett volna, tudtam, hogy kint van Gyf.-n, és dolgozik, de közben besötétedett és vihar lett, és én tudtam, hogy ilyen körülmények között nem tud dolgozni, tehát egy fél óra múlva itthon lesz. Igen ám, csak épp az eső miatt lezárták azt az utat, amelyiken járni szokott, és kerülni kellett, a telefont meg nem hallotta. Nekem máskor eszembe sem jutott volna aggódni, de most éreztem, megbolondulok, ha nem ér haza, mindent elképzeltem, az ablakban vártam, mikor meg megláttam, olyan sírógörcsöt kaptam, hogy percekig nem tudtam abbahagyni. Most meg azért aggódom, mert nem érzi teljesen jól magát, tudom én, hogy rendbe fog jönni, meg biztosan nincs semmi nagy baj, de megint minden hülyeséget elképzelek. Korábban sokkal könnyedebben vettem ezeket a dolgokat. Ma éjszaka meg apámmal álmodtam, valami papírokat írt alá. Nem emlékszem, hogy valaha is álmodtam volna apámmal, soha eszembe nem jut, nem szoktam rágondolni, álmodni vele meg pláne nem. Olyan, mintha nem is létezne. De ma éjjel vele álmodtam. És ezek a dolgok biztosan összefüggenek, az ember nem is gondolja, mik vannak mélyen benne, amiket még fel kell dolgoznia.

A féltő apáról

A mind nagyobbá és nagyobbá gömbölyödő pocakom simogatására egyre többen éreznek késztetést. Engem nem zavar különösebben, meg egyébként is nagyjából családtagok a tapogatók, de M.-et ilyenkor meg kellene örökíteni. Félti a kicsi gyerekünket. Amikor valakinek a keze közeledik a hasamhoz, M. teste teljesen megfeszül, előredől - támadó pozícióba :) - és a szemét le nem véve a "támadó" kézről fixírozza a hasamat és a kezet. Ahogy a kéz távolodik a hasamtól, úgy lazul el M. teste, de igazán csak akkor nyugszik meg, miután végigsimítja a hasamat, mintha "letörölné" az idegen kéz nyomát a gyerekünkről. Úgy szeretem ezt! Hasonló történik az utcán is, amikor meg-megbámulnak az emberek. Én hozzászoktam ehhez, az elején volt furcsa, most már nem zavar. De amikor ketten megyünk az úton, és valaki feltűnően megnéz engem és/vagy a hasamat, nem elég bizonyíték arra, hogy összetartozunk, hogy fogjuk egymás kezét, olyankor magához húz, megölel, hogy mindenki lássa, az övéi vagyunk. Az apai ösztön :)

Kislányunk születik

Tegnap este végre megoldódott a nagy rejtély, és kiderült, hogy kicsi lányunk fog születni. Életem egyik legszebb estéje volt, M.-mel csak néztünk egymásra nagy mosolyogva, csak úgy, szavak nélkül. Nem is az volt a nagy dolog, hogy lány, hanem az, hogy megtudtuk ezt. Most már egyre személyesebb a gyerekünk, egyre konkrétabban el tudjuk képezelni a MI kicsi gyerekünket. Mikor a széles vigyorgástól szóhoz jutottunk, akkor egymás szavába vágva soroltuk az érveket, hogy milyen jó, hogy pont így van, hogy kislány. Persze, ha kisfiú lett volna, akkor is ugyanennyi érvünk lett volna. Lea lesz a neve :)Az egészben meg az a legérdekesebb, hogy annyira meg voltam győződve arról, hogy fiú, már láttam is magam előtt, és most, mikor tudom, hogy lány, a világ legtermészetesebb dolga. Hát persze, hogy lány :).

Mindenféléről

Mostanában sokat gondolkodom azon, hogy vajon hogy fog kinézni a mi kicsi gyerekünk. Azt előre tudom, hogy a világ legaranyosabb gyereke lesz, de milyenek lesznek a vonásai? Mit olvaszt vajon magába belőlünk, a nagyszüleiből és azokből a felmenőkből, akiket még mi sem ismertünk? Mennyit hoz magával például a csomafalvi Ambrus-ág ázsiai, magyaros vonalából, a hangsúlyos pofacsontból, a fekete szemekből, a szigorú vékony szájból - dédnagyapámból, nagyapámból és édesanyámból? Mennyire fog hasonlítani az én finom vonású Tőke-nagymamámra, őzike szemeivel és szép, ovális arcával? Mennyi lesz belőle a családom másik, nem ismert feléből, a Salamonok nagy, kockaorrából, és az állítólag gyönyörű, katolikus pap nagyapámat elcsábító Sára nagyanyámból? És vajon mit kapott M. családjától, inkább az ovális fejű, jellegzetes hosszú, húsos orrú Szántókra hasonlít majd, vagy magával hozza a német Dörner-nagymama és M. édesanyja szép, finom mosolyát, amit olyan nagyon szeretek M.-ben? Ezek a jellegzetes, feltűnő vonások, és még mennyi apró mozzanat, vonás, rezdülés van, ami mind benne lesz, ami mind ő lesz! Olyan kíváncsi vagyok már rá, alig várom azt a napot, amikor végre meglátom őt.

Meg még az is foglalkoztatott mostanában, hogy mennyire meg fog változni az életünk. Nem is azokra a konkrét dolgokra gondolok, hogy éjjeli felkelés stb., hanem a szerepeinkre. Nagyon nem szeretném, ha én M.-nek "csak" a gyerekei anyja lennék ezután, úgy szeretném, az, hogy szülőkké válunk, csak kiegészítse azt, amik eddig voltunk egymásnak, ne váltsa fel. Meg is beszéltük, hogy nem fogjuk "apázni" meg "anyázni" (sem ilyen, sem olyan értelemben :) egymást. Ez azért fordult meg a fejemben, mert így, hogy már egyre inkább kismama vagyok, a hasamból ítélve ugye, látom, hogy M.-nek nem ugyanaz a testem, ami eddig volt: most elsősorban a gyereke "lakása" vagyok, és ez így is van jól :), de szeretnék visszaváltozni majd "nővé" is. Szeretném, ha tudnánk majd kettesben is lenni, időt szakítani egymásra, és azt, hogy ez az erős "szövetség", vagy minek nevezzem, ne boruljon fel, továbbra is a legfontosabbak legyünk egymásnak, csak most már hárman, de ne tolódjon el a kapcsolatok fontosságának erőviszonya, megint csak azt tudom mondani, hogy egészüljön ki valamivel, de ne váljon fontosabbá egyik vagy másik. Meg még beszélgettünk a gyerekeinkkel való kapcsolatról, elmondtam neki, hogy úgy érzem nem akarok és nem is tudnék az a fajta anya lenni, aki mindenről lemond azután, hogy gyerekei születtek, nem akarom évekig pelenkák, játékok között, kismamaklubban tölteni az időmet. A családom, M. és ez a még nem született kisbaba a mindenem, ez az alap, amire minden más épül, és ami nélkül semmi másnak nincs értelme, de nem tudnék kizárólag ennek élni. Persze, ezt most így gondolom, nem tudom, mennyire fog ez megváltozni vagy muszájból, vagy azért, mert majd másként fogom érezni. Szerencsére ebben (is) egyetértünk. Hát, ilyenek vannak mostanában. Meg még az is van, hogy egyre több a műsor a gyerekünk részéről, az már állandó programmá vált, hogy este leülök az ágyra, M. mellém ül, ráteszi a hasamra a kezét vagy a fülét :), és várjuk a mozgolódást, ami rövid időn belül érkezik is. Szóval, egy hullámhosszon vagyunk a gyermekünkkel. Egyre gyakrabban érzem napközben is, hogy mozog, ilyenkor elég kínos, ha társaságban vagyok, mert a legapróbb mozdulatának egyenes következménye az arcomon elterülő széles vigyor. Ilyenkor azt szokták kérdezni, hogy csiklint? Nem, nem csiklint, hanem olyan, olyan.... nagyon nagy boldogság. De persze röviden csak annyit mondok, hogy igen.

Nem babás

Ma reggel munkába jövet hitchcocki jelenetnek voltam az elszenvedője: megtámadott egy varjú. Szándékosan a karomnak repült. Először azt hittem, hogy véletlen, elszédült vagy mit tudom én, de utána még kétszer próbálkozott, de gondolom, látta, hogy ő győzött, ezért csak fenyegetően közel repült hozzám, de nem bántott. Megáll az eszem. Vajon miért voltam neki ellenszenves? Lehet a hajam miatt, ami kísértetiesen hasonlított két baljósló szárnyra, ahogy két oldalt kifele lobogott a nagy sietségben. Ezután több gondot fordítok a toalettemre.

Fiú vagy lány - még mindig ez itt a kérdés

Babanézőben voltunk tegnap, a család minden tagja tűkön ült, és várta a telefont a nagy hírrel, hogy ti. fiú vagy lány a gyermekünk. Hát, a nagy kérdés még mindig nem dőlt el, én egyre jobban élvezem a helyzetet. A doktornő legalább egy fél órát kínlódott, hogy megkukkinthassa a bizonyítékot, sikertelenül. A gyermekünk ugyanis végig lapjára feküdt, hosszan nézhettük az arcát, azt, ahogy nyitogatta a száját, meg nyújtogatta a nyelvét, megnéztük minden belső szervét, megszámoltuk a lábujjait, de azt a bizonyos szervét nem és nem akarta megmutatni, a lábait keresztbe rakta, és még a kezét is begyűrte közéjük :). Szegény M. a végén már belezavarodott, és a gyermekünk lábait nézte a fejének, nem tudom, mit gondolt, hogy egy kis hétfejű sárkányt növesztek a hasamban... Az orvosnő végül azt mondta, lehet, hogy lány, de szerintem ezt csak azért, hogy mondjon valamit, mert ő is elismerte, az, hogy nem látszott, hogy fiú, nem jelenti egyértelműen azt, hogy lány. Szóval így, maradt a bizonytalanság, de azt hiszem, elkezdünk lányneveken is gondolkodni.

We are just dreamers...

Hétvégén M.-el beszélgettünk. Mondjuk, máskor is szoktunk :), de a múlt hétvége a filozofikus és az önelemző párbeszédek hétvégéje volt. Megállapítottuk egyebek mellett, hogy született álmodozók vagyunk, az utóbbi idők nagy (és visszatérő) álma, hogy elköltözünk ebből az országból. Most éppen Belgiumba fogunk menni, én valamelyik európai uniós intézmény közhivatalnoka leszek vagy kutatóként dolgozom a Belga Szinesztézia Társaságnál, M. pedig díszlettervező lesz valamelyik antwerpeni
vagy brüsszeli színházban vagy operában. M. szabad idejében M. barátjával zenét szerez, próbál, fellépnek klubokban, világslágerek lesznek a dalaikból, és csak idő kérdése, hogy színházi zenét is elkezdenek szerezni. Veszünk egy kis házat Brüsszel és Antwerpen között egy kis faluban, és sokat-sokat kirándulunk. A gyerekeink meg igazi világpolgárok lesznek. Arra is sor került, hogy nevelési kérdésekről beszélgessünk, tudjuk, milyen óvodába, iskolába fog járni Dudor. Kisebb vitába bonyolódtunk arról, hogy ha mondjuk Dudort 7.-ben nem érdekli a kémia, akkor baj-e, ha nem tanulja, de aztán kiegyeztünk :) Szóval nem lehet azt mondani rólunk, hogy nem vagyunk előrelátó szülők :).

Aztán hétfőn reggel útnak indultunk az Adóhivatal felé, és az I`m a dreamer című dalt énekelve leadtuk az adóbevallásunkat.

Gitár, álom, mozgolódás

Ma Zs. kollégám megkérdezte, hogy gitárral fog-e születni a gyermekünk :). Mondtam neki, kellékek nélkül is elég lesz megszülni, nemhogy gitárral. Egyébként Zs. az egyetlen a környezetemben, aki normális kérdéseket tud feltenni nekem a terhességgel kapcsolatban. Olyanokat például, hogy érzem-e a babát, meg vajon a hasam melyik részében van a gyermek, és melyikben a belső szerveim. A főnököm, kivétel nélkül minden nap megkérdezi, hogy: Na, fiú vagy lány? Tudom, hogy kedves akar lenni, de azt olyan tuskó módon, hogy most már rendesen kerülöm őt, mert félek, hogy elveszítem e türelmem a következő érdeklődésnél.

Még az is van, hogy M. megint Vele álmodott. Azt mondja, olyan jó álom volt, nem is akart belőle felébredni. Egyetlen dolog, ami aggasztotta, hogy olyan pirinyó volt a gyerekünk, hogy egyfolytában etetni akarta, hogy nőjön. Különben nagyon ügyes kisbaba volt, csecsemő létére egész jól lehetett vele beszélgetni, egyetlen hibája a mérete volt :).

Én kb. három napja - azóta, mióta időnként megcsiklandoz belülről - úszom a boldogságban.

Show me slowly what I only know the limits of ...

Bátortalan, összetéveszthető, időnként felbukkanó mocorgással kezdődött. A tegnap pedig már biztos voltam benne, hogy ő az, ő ficánkol, mocorog, rugdos finoman. A tegnapi mozgalmas nap után ma viszonylag csend volt. De a boldogság maradt.

Erről, arról

Gyűjtöm a babonákat a gyermek nemére vonatkozóan: Nem volt hányingered az első időszakban? LÁNY lesz!;Még mindig nem tudjátok, micsoda? Azt mondják, a FIÚK rejtőzködnek. Nah, igen, azt nem szoktam részletezni, hogy legutóbb még mi nem akartuk megtudni.

Egyébként meg fel vagyok háborodva ezen. Milyen az, hogy örökbe fogadok egy gyereket, nevelem tíz éven keresztül, majd miután kiderül, hogy nem "tökéletes", megszabadulnék tőle, mint egy elromlott elektronikus eszköztől például? Persze, az örökbefogadó szülőnek tudnia kellene, mivel kapja azt a gyereket, és annak függvényében döntsön, de ha már így alakult az élet, hogy tudná csak úgy ripsz-ropsz visszaadni? Nem szerette meg úgy, ahogy van azt a gyereket annyi idő után? És mi lett volna, ha időközben történik valami baja a gyereknek, mondjuk balesetben? Visszaadja, mert már "elromlott", ő nem ilyen gyereket szeretett volna? Majd a férjét/anyját/apját/testvérét is lecseréli egy jobbra, egészségesebbre, ha a sors esetleg úgy hozza, hogy megbetegednek?? Egy plüssállatot nem szabadna egy ilyen embernek a gondjaira bízni, nemhogy egy élőlényt.

A gigászi méretű pocakomról

Nem vagyok jártas abban, hogy melyik terhességi héten mekkorának "kellene" lennie a hasamnak, alkat kérdése is persze, de annyit megállapíthatok, hogy az enyém irdatlan méretű, a terhesség korához képest Napról napra nő. Zs. kollégám, akivel pénteken láttuk utoljára egymást, csak annyit tudott a döbbenettől ma kinyögni, mikor bejöttem dolgozni, hogy: "Basszus, ez ilyen gyorsan nő???" Hát úgy látszik, az enyém igen. És bár nagyon büszkén viselem, azért elrettent a gondolat, hogy ennek ugye még öt hónapig nőnie kell. Meglehet, a terhességem utolsó időszakában daruval fogok közlekedni.

Koraérett

Ma reggel voltam a dokinál, megnéztük Dudorkát. Minden rendben van vele, továbbra is roppant aranyos, izgő-mozgó és egészséges. Neme továbbra sincs, cserébe viszont van működő szíve, veséje, gyomra meg mindene. A neme talán kiderülhetett volna, de M. kikötötte, hogy akkor, mikor megtudjuk, micsoda, ő is ott akar lenni, ez meg nem az a nap volt. Dudornak a két talpa a legaranyosabb, a múltkor is láttam őket, de ma még a kis lábujjai is látszottak, és valami bokázós számot adott elő, amit én a talpai felől figyeltem. Azt azért jól csinálták, hogy a monitort tőlem tisztes távolban helyezték el, mert erős késztetést érzek olykor, hogy magamhoz öleljem és össze-vissza pusziljam. Főként az ilyen bokázós jeleneteknél. És Dudor sokkal (egy héttel) érettebb a koránál, 16 hetesnek és 4 naposnak felel meg, miközben én a 16. hetet sem töltöttem be.

Egyelőre tartózkodom

K. barátnőm jóvoltából tagja vagyok k.-i kismamaklub-listának, ami persze ideális esetben együtt járna azzal, hogy valamikor ráveszem magam arra, hogy elmegyek kismamaklubba. Egyelőre azonban elborzaszt a gondolat, hogy én ezek közé az ősanyák és felvilágosult háziasszonyok közé önszántamból beüljek. Néhány hete ugyanis élénk beszélgetés folyik az említett fórumon arról például, hogy a gyermek mezítláb vagy cipőben járjon. Számomra, persze csak így egyszeri, mezei gondolkodású halandóként a kérdés most viszonylag világos, és inkább nem is szeretnék ennél felvilágosultabb lenni, mert van egy olyan megérzésem, lesznek ennél nagyobb dilemmáim a gyermeknevelés terén, inkább arra tartogatnám az energiámat. Az előbbi témához hasonló erővel mozgatta meg a kismamák világát az eldobható vagy újramosható pelenkák kérdése is. Hát nem tudom, kövezzenek meg a nem éppen "zöld" gondolkodásmódomért, én láttam anyámat pelenkát mosni éveken keresztül, még ha most a mosógép tenné is, köszönöm, nem kérek belőle. Kezd világossá válni előttem, hogy nem vagyok az a kifejezett föld- vagy ősanya típus, vagy mi a fene. Meglepve értesültem ugyanakkor a mosódió-mosópor problémakör pro- és kontráiról. Nekem, személy szerint halvány lilám nem volt arról, hogy mi az a mosódió. Aztán valaki fa dühöngőjétől szabadult volna meg. Ezt az e-mailt nem is mertem megnyitni. Ugyanakkor szerintem nem lennék a legszimpatikusabb kismama, ha ráüvöltenék a tizedik személyre, aki angyali mosollyal megkérdezi tőlem, hogy: És, hogyhogy még mindig nem érzed a mozgását?, meg szerintem azt sem tűrném békésen, ha a hasam körfogatára, formájára, a megengedett és tiltott dolgokra, a jól vagy rosszul csinálom-ra stb. vonatkozó (egymásnak ellentmondó) véleményeket kellene végighallgassak illedelmesen bólogatva. Úgyhogy várok még, és dolgozom a kismamák szubkultúrájába való beilleszkedésemen.

A gondoskodó apáról

A gyermekünknek lesz legalább 1 db gondoskodó szülője, az apja. Ezt a ma lejátszódott jelenetből tudom. Történt ugyanis, hogy szenvedélyemnek hódolva, állok a kb. 90 fokos víz alatt, és elmélkedek az élet nagy kérdésein - és egyszer csak rám szól a gyermek apja, hogy azonnal bújjak ki a forró víz alól, mert még felfőzöm a gyermeket :). Úgy érzem, jó kezekben lesz a gyermekünk.

Elmélkedős

Azon gondolkodom, hogy - talán úgy úgy egy éve lehet - mennyire nem tudok elmélyülni semmiben,amit csinálok vagy mennyire nincs időm/türelmem (?) olyan dolgokhoz, amiket alapjáraton nagyon szeretek csinálni. Olyan, mintha egy patakban köveken szökellnék, és nem merülnék el benne bokáig, térdig, mikor ráadásul még élvezném is ezt. Persze, egy év alatt nagyon sok minden változott az életemben, nem feltétlenül jó irányba, de azért nem bánom, hogy megtapasztaltam: sok és sokféle dolgot csinálok, és ez óhatatlanul ezzel a köveken szökdeléssel jár együtt, de mostanában bosszant, hogy a szabad időmben sem tudok belefeledkezni valamibe, hajszoltság érzésem van. És ez most a gyerekünkkel kétféleképpen függ össze. Egyrészt nem szeretném, ha vele kapcsolatban is ez a hajszoltságérzés uralkodna, szeretnék megélni/átélni minél több pillanatot vele. Másrészt meg azt is szeretném, ha a megszületésével nem válna még hajszoltabbá az életem, szeretném visszakapni azt, hogy van türelmem elolvasni egy regényt, meghallgatni egy albumot úgy, hogy csak a zenére figyelek, és nem háttérzajként megy, utánanézni hosszasan valaminek, ami talán nem feltétlenül szükséges az életben maradáshoz, de szeretek róla tudni :), céltalanul sétálni, meg ilyenek.

Ilyen volt, ilyen lett

13 hetesen és három naposan:




11 hetesen és három naposan:








6 hetesen és két naposan:

Igazi kismama vagyok

Ma egyik kolléganőm észrevette, hogy babát várok :). Igazi, valóságos kismama vagyok.

Boldog vagyok...

Végre elmondhatom, hogy - az első pillanatot leszámítva, azt, mikor megtudtam, kisbabát várok - most először vagyok felhőtlenül boldog, mondhatni a fellegekben járok. Voltam ma az orvosnál, és arról a megnyugtató dologról értesültem, hogy a méhem helyzetével minden rendben: kigömbölyödött, olyan az alakja, amilyennek lennie kell, és ott is helyezkedik el, ahol lennie kell. Ezen kívül leírhatatlan élményben volt részem, miközben a gyermekünket néztem, ahogy ficánkol, bukfencezik.Egyébként igazi gyerekké alakult időközben, készült róla profilfotó, amin látszik az arca. Hazafele azt sem tudtam, sírjak vagy mosolyogjak boldogságomban. Biztos a sok pihenés meg a sok gyógyszer is tette a maga dolgát, de szeretem azt gondolni, hogy a beszélgetéseim a gyermekünkkel is hozzájárultak ahhoz, hogy minden rendben legyen vele. Meséltem neki az évszakokról, a húsvétról, az ünnepekről, a játékokról meg sok minden másról, és elmondtam neki, hogy októberben magunkhoz szeretnénk ölelni. M. úgy örült, annak is, hogy rendben van minden, meg a fényképnek is: jól látható helyre tette, így mindig rámosolyoghatunk, ha elmegyünk előtte :).

Az agyszűkülésemről

Egyébként meg az van, hogy a gyermekünk az agyamból kiszorít minden nem vele kapcsolatos gondolatot. Egyszerűen kizárólag csak arra tudok gondolni, hogy hányadik terhességi hétben járok, vaján mekkorát nőtt azóta, hogy utoljára láttuk, mikor kell mennem a következő vizsgálatra, hányadik hétben leszek a tízéves találkozómon, és mekkorát nő addigra a hasam, vajon mikor szerezzem be az első terhesnadrágomat, mikor vegyem meg neki az első rugdalózót, hogy rendezzük át a szobát és így tovább. Nem fair ez így a részéről, mert dolgozatírást terveztem én erre az időszakra, meg azért van ugye (még egyelőre) egy munkahelyem meg egyéb feladataim, amiket el kell végeznem. Hogy tudnék kiegyezni vele, hogy szívesen gondolok én rá, ő a legkedvesebb gondolatom, de azért hagyjon mással is foglalkozni egy kicsit, hogy majd mikor megérkezik, tényleg minden idegsejtemmel őrá tudjak figyelni?

Mi legyen a neme

A családban a legnagyobb kérdés, hogy fiú lesz-e vagy leány a gyermekünk. Édesanyám szerint lányunk születik, mert neki is lány lett az első, hát nekem hogy is lehetne másként. Az öcsém diszkréten közölte, reméli, fiú lesz. M. édesanyja megmondta, ő lányt szeretne, édesapja reménytől csillogó szemmel kérdezte, hogy ugye fiú :). Nekünk nagyjából mindegy, azért kíváncsi vagyok, de nem "reménykedünk" ebben vagy abban. Van egy olyan érzésem, hogy fiú, de ez csak olyan megérzésféle. Két hét múlva megtud(hat)juk.

Mi legyen a neve

Persze, még nagyon korai, hiszen még azt sem tudjuk fiú-e vagy leány Dudor, de azért jó ezen gondolkodni. Mivel valahogy úgy érzem, kisfiú, először a fiúnevekről: nekem nem volt fiúnevem, és M.-nek a Szabolcs tetszett, nekem is megtetszett az. Igen, csak később azon gondolkodtunk, hogy ugye ebben a mi multikulturális, többnyelvű országunkban eléggé megnehezítjük gyermekünk dolgát, ha a családneve után, amit betűznie kell a magyar betűkapcsolatok miatt, mi még megfejeljük egy olyan névvel, amiben két problémás hang-betűkapcsolat is van. Szóval úgy néz ki, hogy valami nemzetközibb nevet választunk a gyermekünknek. A lánynevekről még nem nagyon beszéltünk, M. mondta, hogy tetszik neki az Anna, nekem is tetszik, de nagyon népszerű név mostanában a hasonló hangzású Hannával együtt, aztán nem szeretném azt, hogy a játszótéren elkiáltom, hogy Anna, és minden kislány odaszalad. A lánynevek közül nekem tetszik a Flóra, de ez sajnos nem talál az családnévvel, úgyhogy kiesik. Tetszett még az Abigél hangzása, de mióta rájöttem, hogy szétszedhető az Abi+gél alkotóelemekre, nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy kenőcshangzása lenne a gyermekem nevének. Egyelőre itt tartunk: azaz sehol, de még van időnk eldönteni.

Rémálom

Kezdődnek a rémálmok, ezek állítólag a terhesség velejárói, nekem meg még ugye bónuszként az alapcsomaghoz hozzájön, hogy aggódnivalóm is van. Ma éjjel azt álmodtam, hogy a volt kolléganőm, akivel soha nem szívlelhettük egymást,szülővárosom utcáján, a volt középiskolám előtt egy szál pólóban virágot szedett, én meg épp arra sétáltam. Én elmondtam neki, hogy kisbabát várok, amikor meg elváltunk, ő eszelős hangon utánam kiabálta, hogy bárcsak ne tudnám kihordani. Na, most, mint említettem, nem hiszem, hogy a volt kolléganőm a legnagyobb jóakaróm a világon, de azért ezt nem nézném ki belőle.Semmi kifogásom a rémálmok ellen, ha már jönniük kell, de inkább szeretnék szörnyekkel álmodni, mint ilyen valóságosnak tűnő történeknek a szereplője lenni.

Megnyugodtam

Két napi sírásra görbült lélekkel a tegnap estére megnyugodtam. Ahhoz képest, hogy két napig megzuhanva jártam-keltem, végül is csak háromszor sírtam el magam. Egyszer, mikor K. barátnőm megkérdezte, hogy vagyok, mi volt az uh-n, néhány órával később, tévénézés közben kezdtek patakzani a könnyeim, majd a tegnap, mikor a kolléganőm - aki azt sem tudta, babát várok - megkérdezte, hogy hogy vagyok. Na, ekkor ketten sírtunk: ő kezdte - meghatódott a hírtől, én meg - ugye... Aztán tegnap este már szívből tudtam kacagni M. bohóckodásán, és már megint tudtam Dudorról beszélni. Mostanában többször megsimogatom a hasam, meg többet beszélek hozzá - mármint a gyermekünkhöz, nem a hasamhoz. Egyébként meg M. is azt mondta, ő érzi, hogy minden rendben lesz. Neki meg mindig beigazolódnak a megérzései.

Hogy valami jó is legyen

Egyébként a gyermekünkkel minden rendben van, minden szerve megvan, meg is néztük, illetve hát egy-egy fekete foltra rábökve mondta az orvosnő, hogy na, ez a szíve, ez a gyomra, itt a veséje. Amit én is felismertem: a kezei, a lábai és a feneke. Egy adott ponton úgy döntött ugyanis, hogy azt fordítja ki nekünk. A kis szemtelen. A jobb kezét meg egyfolytában a homlokához emelte, szalutált :).

Szomorú vagyok

Sajnos most már van miért aggódnom. Tegnap este voltunk az orvosnál, és sajnos azt állapította meg, hogy a méhem nagyon le van ereszkedve, és emiatt be is van keményedve, össze van húzódva, vagy mi - mivel nem ott van, ahol lennie kellene, nincs elég helye neki. Felírt egy csomó gyógyszert, sokat kell pihennem, ha csak tehetem, nyúljak el az ágyon - mondta. Ez túl sok jót nem jelent, de azért próbálok nem aggódni (nagyon), és bízni abban, hogy rendben lesz minden. Ami jó hír, hogy a méhszáj nagyon jól zárt. Biztatom a gyermeket, hogy kapaszkodjon, de a legrosszabb az, hogy nem nagyon tudok tenni semmit. Két hét múlva kell visszamennem újra, addig meg még pénteken vérvételre a dupla teszthez.

11 és fél

Ez a hét már a tizenkettedik hét közepe, nem tudom, miért tulajdonítottam olyan nagy jelentőséget ennek az első időszaknak - persze, ez a "kritikus" három hónap, amely során sok minden megtörténhet, meg egy csomó vizsgálat stb. -, örülök, hogy lassan túljutok rajta. Alig várom a ma estét, hogy megnézzük az egyre emberibb alakot öltő gyermeket, nagyon meg fogok nyugodni.
(márc.24.)

Dudor

Az utóbbi napokban rengeteget nőtt a hasam, már nem nagyon tudom begombolni a nadrágjaimat, a klasszikus befőttesgumi-megoldáshoz folyamodtam. És ahogy egyre inkább kezd "alakot ölteni" a gyermekünk, úgy kezdem egyre inkább felfogni, hogy mi készülődik bennem. Kezd valósággá válni, és látom, hogy M. számára is. Egyre többet simogatja meg a hasam, kérdezi, hogy vagyok, vettem-e be a vitaminomat, és azt is többször elmondta, hogy szereti Dudort. Dudornak neveztük el a kicsit :) - és, ha máshonnan nem, a Szörny Rt.-ből tudjuk, hogy a névadás már kötődést jelent. Kezdjük szeretni ezt a gyermeket.
(márc.22.)

Ismét megjelent álmunkban

Ezúttal a férjem álmodott vele, nem most, csak most jutottam oda, hogy leírjam. Neki is kislányként jelent meg, és neve is volt: Anna. Azt mondja, az nem látszott, hogy kire hasonlít. Álmában én nagyravágyó szülőként járni tanítottam a gyermeket, ő pedig gondoskodó szülőként felvilágosított, hogy ehhez még túl kicsi. Hm....
(márc.14.)

10. hét

Betöltöttem a tizedik terhességi hetemet, a nagykönyv szerint a hét legnagyobb történése, hogy eltűnt a babánk farkincája, és véget ért az embrionális szakasz. Egyes vélemények szerint már Magzat a neve. Nagykorú :).
(márc.14.)

Rh-negatív vagyok

Tudtam én, hogy abból a sok mindenből, amit megnéznek a laborvizsgálaton, valami nem fog stimmelni. Még nincs meg minden eredményem, de abból, ami megvan, kiderült, hogy Rh-negatív vagyok. Az első ijedség után utánaolvastam a dolognak, és most már végül is nyugodt vagyok. Az Rh-negatív faktorság az embereknek nagyjából a 15%-át érinti - naná, hogy benne vagyok - és akkor jelent veszélyt, ha az illető vére Rh-pozitív vérrel keveredik. Mivel ugye az emberek többsége Rh-pozitív, az esetek 70%-ban az Rh-negatív anya gyereke Rh-pozitív, ez azt jelenti, hogy Rh-összeférhetetlenek. Megtörténhet az is, hogy az apa is Rh-negatív, így a baba is az lesz, ebben az esetben nincs aggódni való. Mondjuk az én esetemben sem nagyon van, mert a vérem soha nem került kapcsolatba más faktorú vérrel, nem volt vérátömlesztésem, nem vetéltem el, nem volt abortuszom, első terhességemnél vagyok. A szülés után azonban egyből Rh-ellenanyagot tartalmazó injekciót adnak, így az anya szervezetében nem nem indul meg az ellenanyag-képződés, és a második terhesség alatt sem lesznek gondok. Ha nem kap injekciót az anya, akkor a második terhességnél - mivel az első szülésnél az anya és az újszülött vére már érintkezett egymással - az anya szervezetében nagyon korán és nagyon gyorsan megindul az ellenanyag-képződés, ami károsítja a magzat vörösvértesteit. Az Rh-negatív kismamáknál többször is megvizsgálják a terhesség alatt az ellenanyag mennyiségét a vérben, úgyhogy többször kell majd vérvételre is mennem. Ilyen okos persze, a google-ből vagyok, orvossal még nem találkoztam.
(mérc.13.)

nem ingadozik - konstans módon rossz

Mármint a hangulatom. Milyen hülye is az ember, ha feketén-fehéren látja leírva, hogy normális az, amit érez, egyből jobb kedvre derül. Na, már most, arról úton-útfélen hallottam, persze, hogy a terhesség első harmadában nagyon gyakori a hangulatingadozás, ez az egyik kellemetlen velejárója a terhességnek. Elhiszem, hogy kellemetlen, ennél már csak az kellemetlenebb, ha folyamatosan rossz az ember hangulata. Mint nekem. Mert aztán nálam ingadozásnak semmi nyoma, bár lenne, mert akkor legalább néha jól érezném magam. De nem, nálam beállt a levertség. Rettentően elhanyagoltnak, csúnyának érzem magam, úgy érzem, az agyam helyett zokni van, semmi nem tud érdekelni, semmit nem csinálok kedvvel, nincs kedvem felöltözni, kiszedni a szemöldököm, kézbe venni egy könyvet, elmenni munkába, hazamenni, elmosogatni, főzni, letörölni az asztalt, felkelni, megvetni az ágyat, elintézni valamit. Jó, nem sorolom tovább: szóval szó szerint semmihez nincs kedvem. Most olvasom valahol, hogy nem csak hangulatingadozásai vannak a kismamának, hanem úgy gondolja, nem elég vonzó, tökéletlennek érzi magát, aggódik a jövő miatt stb. Ja, az aggódásaimat inkább nem írom le. Nem szeretném visszaolvasni.
(márc.12.)

Bolond nap

Ma jó kedvem van, mert napok óta először jól esett a kaja, amit ettem, napok óta először nem dőltem ágynak, amikor hazaértem, nem voltam levert, rossz kedvű. És délutánra időpontom volt a háziorvosnál, aki elvállalta, hogy addig is ellátja a kötelességeit velem kapcsolatban, amíg meglesz a biztosításom. Négyre kellett odamenni, és zárva volt a rendelő. A szomszéd bácsi azonban eligazított, hogy nem gond, nyugodtan be kell menni a szomszédos öregotthonba, és ott megvárni a doktor urat. Nem volt egészen világos, hogy miért, de addig inszisztált, hogy döngessük a kaput, míg kijött az öregotthonból egy ápolónő, és tagoltan, emelt hangerővel, erősen artikulálva, ellentmondást nem tűrő hangon értésünkre adta, hogy nekünk azonnal be kell menni az öregotthonba. Tudja, hogy nem szeretnénk, ő sem szereti különösebben, de most ez van. Hát jó, bementünk. Bevezetett a társalgóként működő előtérbe, ahol mindenféle öreg ember nézte a könnyező pálmáktól alig látszó, lehalkított tévét. Ám, amikor beléptünk felélénkültek. Az egyik, a mellénye előkéjét morzsolgatva fojtott hangon elsuttogta nekünk, hogy "nem tudja, mi lehet, ő megmondta, hogy nem vásárolt semmit", és ezt többször is elismételte. Egy másik öreg néninek sürgős sétálnivalója akadt, éppen ott, ahol mi álltunk: elindult a terme egyik végéből, és katonás - már amennyire annak lehet nevezni - léptekkel elindult felénk, és meg sem állt addig, amíg félre nem húzódtunk az útjából, akkor szigorú tekintettel ránk nézett, sarkon fordult, majd kezdte elölről. Egy fél óra után ráuntunk a dologra, és kértük kiszabadításunkat a helyszínről, egy jóindulatú valaki ki is nyitotta nekünk a kaput. Az orvos végül megérkezett, felírta a szükséges vizsgálatokat, letiltott a kávéról, és elszörnyülködött, hogy fogalmam nincs a vércsoportomról. Egyébként hangsúlyozta, hogy sem kávét, sem pepsicolát :), sem coca-colát ne igyak, és ne jusson eszembe cigarettázni. Azt nem mondta, hogy ne igyak, nem nézte ki belőlem, hogy literszámra öntöm le a vodkát :).
(márc.7.)

Ma elbeszélgettem vele

Furcsa dolog ez a terhesség, vagyis pontosabb az én első terhességem első negyede. Furcsa az, hogy nem igazán tudom összekötni a fejemben, a képzeletemben élő babát azzal, aki a hasamban növekszik. Egyelőre két teljesen külön álló dolog nekem a kettő, a gyerekünk, akit mindig elképzeltem és el-elképzelek ma is, és az, hogy babát várok, terhes vagyok. Soha nem kaptam rajta magam azon, hogy önfeledten a hasamat simogatnám, s beszélnék hozzá. Csak a nagy-nagy aggódás, és a mi lesz ha/mi lenne ha, végig nem gondolt feltételezések árulkodtak arról, hogy mennyire, de mennyire szeretném ezt a babát. De ma muszáj volt elbeszélgessek vele. Történt ugyanis, hogy felhívott a főnököm a rádiótól, teljesen váratlanul, és megkért, hogy készítsem el a Power Point-os bemutatóját a híradós elképzelésemnek, mert ugye jelentkeztem a felelős hírszerkesztői állásra. És ekkor valahogy, pedig nem terveztem, de így hozta a helyzet, elmondtam neki, hogy engem ez már nem érdekel, mert babát várok. Nagyon jól fogadta, kedvesen gratulált, meg minden. Csak mikor letettük a telefont, jutott el az agyamig, hogy most én egy teljesen idegen embernek mondtam el, osztottam meg a titkom, ami (majdnem) csak rám tartozott eddig, és olyan hülye érzés kapott el. Meg kellett szólítsam a gyermekemet, és meg kellett vele ígértessem, hogy egészséges lesz, szépen növekszik, és ügyesen megszületik nekünk. Remélem, szófogadó fajta. Lehet, egy racionálisabb ember nem így tett volna, hanem elment volna az állásinterjúra, mert még bármi megtörténhet, ugye, én meg, nem tudom, valahogy így tűnt helyénvalónak, ezt súgta a megérzésem, hogy elutasítsam, és azt is megmondjam, hogy miért. Azóta jól kibőgtem magam, és valamennyire helyrebillent az egyensúlyom.
(márc.3.)

Bridget Jones-os bejegyzés

A héten átzokogott filmek száma: 3

A héten átkönnyezett reklámok száma (a könnyek kiváltásához elég egy puha bőrű babának, egy boldog családnak, egy terhes nőnek meg társainak megjelennie): min.10

A férjemnek feltett szeretsz-e, szeretsz-e még, akkor is fogsz-e szeretni, ha... kérdések száma: a + végtelen felé konvergál. Biztató válaszokat kaptam.

Megkezdett mondatok száma, amelyekbe beleásítottam: 100 és 150 között. (Ez egyébként nagyon kínos, mert ugye azért kapok fizetést, hogy híreket olvassak, de akkor sem túl kellemes, mikor valakivel épp párbeszédet próbálok folytatni).

Átaludt délutánok száma: 1 (ez sok ahhoz viszonyítva, hogy én soha, semmilyen körülmények között nem szoktam napközben aludni).

Felzabált yoghurtok száma: megszámlálhatatlan. Legszívesebben a yoghurtot is yoghurttal enném.

A Szántó Szabolcs név magamban mondogatása: sok. Eredmény: jól hangzik :). Ilyen névvel jó lenne, ha fiúnak születne a gyermekünk, de M. megnyugtatott, hogy ha kislány lesz, akkor szeretni fogja.
(márc.1.)

Elérzékenyülős

Nem tudom, hogy a hormonjaim okozták-e, de a tegnap este elkapott a sírás, mikor ránéztem M.-re, néztem, néztem, és azt gondoltam magamban, mennyire szeretem a vonásait, a mimikáját, az arcát, a mozdulatait, meg úgy ahogy van, őt, és elképzeltem, hogy milyen csodálatos, hogy nekem tőle lehet gyerekem, és ennél a pontnál már a fülembe folytak a könnyeim.
(febr.25.)

Benézek a hűtőbe, és egyszerre kívánom meg a paradicsomszószt, a savanyú tejet és a halkonzervet. Nem lesz ennek jó vége.
(febr.18.)

Dobog a szíve

Igen, a tegnap voltunk orvosnál, aki nem csak azt állapította meg, hogy tényleg terhes vagyok, hanem azt is, megmutatta, hogy ver a szíve, hallottuk, és nekem tegnap egész nap a fülemben volt a szívdobogás ritmusa. Meg fényképet is kaptunk róla, szerintem nagyon aranyos, egy ebihalra inkább hasonlít, mint emberfiókára, de a miénk.
(febr.17.)

Na, túl vagyok...

a harmadik terhességi teszten is, az eredmény, hál' istennek, ugyanaz. Azért a biztonság kedvéért betettem a táskámba a pozitív tesztet, és amikor kételkedni kezdek, előveszem, megnézem, s megnyugszom. Mert életjelet nem akar magáról adni ez a gyermek. Semmi hányingerem nincs, a boldogsághormonok felszabadulását is csak várom. Egyedüli jel a "más" állapotomra vonatkozóan, hogy feszülnek a melleim, az alhasi fájdalmaim is elmúltak. De bízom benne, hogy megkapaszkodott ez a gyermek, csak biztosan az a tapintatos fajta, nem akarja az anyját háborgatni holmi rosszulléttel. Alig várom, megkukkintsuk.
(febr.12.)

6. hét

Ha jól számolom, akkor ma értem a terhességem hatodik hetének a végére. A baba most 6 mm körül van, és már nagyon érdekes dolgokkal rendelkezik, pl. végtagrügyekkel és már hangszalag-kezdeményekkel is :).
(febr.14.)

2x2 csík

A második tesztem is pozitív lett, de ahelyett, hogy felhőtlenül boldog lennék, azon idegeskedem, hogy mit mond majd az orvos. És bosszant, hogy kicsit sem érzem terhesnek magam: semmi hányinger, semmi fáradtság, a hasam is csak néha szurkál, tele vagyok energiával, talán kicsit türelmetlenebb és ingerlékenyebb vagyok a szokottnál, de hát ilyen máskor is szoktam lenni. Elmondtam anyumnak és a testvéremnek, nem bírtam várni.
(febr.5.)

Harmadik

Csigalábon vánszorognak a napok, az órák. Úgy szeretném már biztosan tudni, hogy ott "bent" tényleg van valaki, és hogy minden rendben van vele. Próbálok csak a következő lépésre koncentrálni: holnap csinálok még egy tesztet, ha az is pozitív, akkor jövő héten bejelentkezem az orvoshoz. Egyelőre csak ennyire merek előre gondolni. Tudatosan. Mert ma éjszaka azt álmodtam, hogy megszületett, kislány volt, és szakasztott M. volt. Egyébként meg semmiféle tünetem nincs a mellfeszülésen és a hasszurkáláson kívül. Jól jönne egy kis hányinger, minden jelet tárt karokkal várok :).
(febr.4.)

Második

Nem volt türelmem tovább várni, és tegnap vettem egy tesztet. Pozitív lett, erős, egyértelmű két csík látszik rajta :), de tulajdonképpen, azt hiszem, nem fogtam fel, még nem hittem el, hogy valóban babát várhatok. Most meg azon idegeskedem, hogy épp az utóbbi két hétben nem szedtem az folsavat, mait pedig hónapok óta szorgalmasan, rendszeresen szedtem. És éppen most hagytam abba. Próbálok nem idegeskedni, és várom, hogy elteljen néhány nap, hogy újra elvégezzem a tesztet.
(febr.3.)

Első

Nem akarom elkiabálni, beleélni magam meg főleg nem, de harmadik napja késik. Azt nem merném kijelenteni, hogy érzek valamit, mert már túl sokszor éreztem a semmit, de most mintha mégis másként érezném :). Alhasi fájdalmaim csak időnként vannak, ezek hasonlítanak a menstruációs fájdalmakra, de nem olyan "mélyek", inkább éles, szúró fájdalmat érzek, azt is csak időnként. A mellem is érzékeny, mint a ciklus kezdete előtt szokott. Nem vettem terhességi tesztet, mert utálom őket, a várakozást, még a teszt elvégzésének gondolatától is rosszul leszek, pedig csak vagy kétszer végeztem. Hogyha még így állunk vagy két-három napig, akkor veszek egyet és megcsinálom. Addig meg próbálok nem rá gondolni, kevés sikerrel.
(febr.2.)