Olyan, mint a szerelem

Olyasmi, amikor az embernek gyereke van, mint a szerelem. Mióta Lea megszületett, egyfolytában vele lennék, ha nem tartózkodom vele egy légtérben hiányzik, be-belesek a szobába, csak úgy - ha őszinte akarok lenni, nem azért, hogy meggyőződjek, minden rendben van, órákig bámulom az arcát, és révült mosollyal az ábrázatomon járok-kelek, ezen kívül gyönyörűnek látom, tökéletesnek gondolom, minden vele töltött percet élvezek, ha elmegyek itthonról, dobogó szívvel várom az újratalálkozást. Mondom, mint a szerelem :).

Bulldog :)

Így telik a napunk

A napot reggel fél hét-hét körül evéssel kezdjük, majd t1zig, de olyan is van, hogy tizenkettőig "szabad" vagyok, Lea ilyenkor alszik, néhány napja azonban reggeli után úgy egy órát ébren van, pislog, ilyenkor beleteszem a hordozóba és kiviszem a konyhába vagy egy másik szobába. Azt figyeltem meg, hogy nem nagyon szereti a hordozót, ha ébren van is, leginkább az ágyában szereti, na meg az ölemben-ölünkben, persze :). A délelőtti-déli evés után jön a nagy alvás, ez olyan kettő-háromig tart. Ezután jön a napi sétaadag. Először tíznapos korában vittük ki, szerencsére múlt héten jó idő volt, úgyhogy hozzá tudtuk szoktatni a levegőhöz. Először csak hordozóval vittük ki, de azóta már babakocsival is sétáltunk egészen nagyokat. A szabadban nem nyitja ki a szemét, sérti a nagy fény, főleg, ha a nap is süt. Amikor hazajövünk, ismét evés majd alvás, ez este nyolc-kilencig tart. Ekkor megfürdetjük, szombaton végre leesett a köldökcsonkja, úgyhogy már rendes fürdetésre is sor kerülhetett, nemcsak ilyen macskamosdásra. Ezután evés és alvás következik. Éjszaka megébred egyszer, változó, hogy mikor, általában 1 és 3 óra között valamikor. Lea soha semmiért nem sír. Ha éhes cuppogni kezd, talán kétszer fordult elő, hogy türelmetlenségében elsírta magát, nem hallottam meg egyből a cuppogást, de ilyenkor is csak figyelmeztetésképpen sír vagy kettőt, utána meg türelmesen vár. A víztől sem fél, nem sír, csak nagyra mereszti a szemét, mint amikor nagyon figyel. Nem fáj a hasa sem, és eszik rendesen. Anyum szokta mondogatni, hogy ha nem tudná, hogy az unokája ott fekszik a másik szobában, észre sem venné, hogy baba van a házban, akkora a csend és nyugalom. Az első napokban aggódtam, hogy mi lehet ennek az oka, akkor még többet is aludt Lea, olyan is volt, öt-hat óráig nem ébredt meg enni. Aztán "belenyugodtam", hogy ő ilyen, biztosan jelezné, ha valami baja lenne. Lea sokat mosolyog, és sokszor az az érzésünk, hogy tudatosan. Persze van az álmában mosolygás, meg a "jóllakottság" mosolygás, de nem egyszer figyeltük, meg, hogy ha hozzászóltunk, vagy meg-megpusziltuk, mosolyra húzta a száját. Így szokott nevetni, nem a legjobb fotó, de valami mégiscsak látszik belőle:



És így néz ki nyitott szemmel:

Képek Leáról

Így alszik:




Így nyújtózkodik:



Ekkora:

Most magamról egy kicsit

Most már, hogy túl vagyok rajta, merek róla írni is. Szóval az történt, hogy kerülgetett ez a bizonyos szülés utáni búbánat. Nem nevezném depressziónak, mert talán nem volt annyira erős, meg hullámokban jött, és lehet, nem is a búbánat a megfelelő szó, inkább a felfokozott érzelmi állapot. Ez abban állt, hogy a múlt héten minden délután 5 és 6 óra között elkezdett környékezni a sírás, és a "receptnek" megfelelően jöttek a sötét, aggodalmaskodó gondolatok: képesek leszünk-e felnevelni ezt a gyereket, istenem, én most már soha nem mehetek el akkor és annyi időre, amikor és amennyire én szeretnék, sőt, a tusolást is Lea függvényében kell beszerveznem az életembe, majd a lelkiismeret-furdalás, hogy itt van egy gyönyörű, egészséges gyerek, és én önző módon ilyenekre gondolok:), majd a meghatódás, hogy van egy tökéletes gyerekem, nem is érdemlem meg, utána meg: de jó volt terhesnek lenni, akkor is aggódik az ember, de amíg egyek vagyunk, nincsenek külön szükségletei a babának, amiket nekem kell kielégíteni, meg egyáltalán imádtam várakozni, és most már vége, ennyi volt. Szóval ilyenek... :). Jó volt, hogy nem voltam egyedül, lehet, akkor sokkal erősebben érintett volna a dolog. Aztán ezen a héten mintha elfújták volna ezeket az érzéseket. Azt hiszem, most fogtam fel, hogy megváltozott az életem, és kezd természetessé válni a megváltozott napi rutin.

Lea mosolyog...

... ha jól lakott,
... ha simogatják a homlokát,
... álmában,
... és ha az apja beszél hozzá.

Ilyen Lea

Már elmúlt tíznapos Lea, és hihetetlenül sokat változott az arca. A lehető legtöbbet próbálom nézni, sokszor az az érzésem, hogy már két alvás között lekéstem valamiről :). A születéskor is gyönyörű volt, persze, de most már kezd Leásabb lenni, már jobban ismerem az arcát, a mimikáját, a mozdulatait. Az a kedvencem, amikor ráncolja a homlokát, és az, amikor szoptatáskor ráharap a mellemre. Szinte a végtelenségig tudnám hallgatni a megelégedett nyögdécselését ilyenkor, és imádom azt, ahogy tágra nyitja a szemét és nyel. Nagyon nyugodt baba egyelőre, alszik és eszik, néha nézelődik. Nagyon figyel a hangokra, szoktunk neki énekelni, ilyenkor - csakúgy, mint mikor eszik, vagyis mikor nagyon koncentrál - tágra nyitja a szemét, és figyel, figyel... Nagyon szereti, ha a homlokát simogatják, az apja jött rá erre, ilyenkor teljesen belesimul az ember tenyerébe.

Ezek a képek ötnapos korában készültek:

Megszületett Lea

2010.10.01., 9:10. Ekkor született meg Lea 3600 grammal és 56 centivel. Most, így egy héttel a szülés után annyira megszépült annak a pénteki napnak az emléke, hogy újra át- és átélném. Aznap délután 5-6 óra körül kezdtem eléggé erős feszítő fájdalmat érezni, majd hét után rendszeressé, ötpercesekké váltak a fájdalmak, nyolckor bementünk a kórházba. Még ekkor sem voltam biztos abban, hogy ennek szülés lesz a vége, nem voltak olyan erős fájdalmaim, mint amilyennek az ember a szülési fájdaalmakat képzeli. Aztán az orvos megnézett, és azt mondta, ma éjjel megszületik Lea. Burkot repesztett, és nekem az lett volna a feladatom, hogy a tolófájdalmakkal egy időben nyomjak, csak hát ez nem ment olyan könnyen. Az ember valahogy védekezik az fájdalom ellen, nem engedi magát át neki. A végére aztán kezdtem belejönni, és amikor a doki azt mondta, hogy már látszik a feje búbja, meg lehetne keresztelni, annyira erőre kaptam, hogy együtt tudtam működni a testemmel: két nagy levegővétellel kinyomtam a fejét és a vállát, utána meg kicsusszant belőlem az egész gyerek, hallottam a hangját, amikor felsírt. Na, ekkor én is sírtam. Néhány perc után odahozták már tisztán és becsomagolva, és én sose felejtem el, hogy amikor meghallotta a hangom, a kis vaksi szemeit kinyitotta és rámpislogott. Ami ezután következett, az életem legbizarrabb helyzete: fekszem a kecskén széttámasztott lábakkal, a doki halálnyugodtam varrogatja a gátsebemet, és közben könnyed csevegést próbál velem folytatni, úgyhogy kénytelen voltam neki elmesélni, hogy M. mivel foglalkozik, hol ismerkedtünk meg, és hasonlók. Az egész szülésből ezt a varrás fejezetet hagynám ki, egyébként meg annyira megszépült, hogy életem egyik legnagyobb élménye. Pedig közvetlenül utána azt mondtam, hogy én még egyszer ezt nem bírnám ki. M. annyira büszke volt rám is, meg a gyerekére is. Leára mindenki - nem családtagok is - azt mondta, hogy szép baba, biztos, hogy mivel könnyen és gyorsan ment a szülés nem gyűrődött meg annyira. De mi tényleg gyönyörűnek látjuk.

Lea az édesapjára hasonlít, az orra a jellegzetes Szántó-orr, a szeme is a Szilárdé, és a szemöldöke is, meg ahogy a homlokát húzogatja... A szájáról nem lehet egyértelműen eldönteni, hogy kié, ezért mondogatják, hogy abban talán én vagyok benne... :).

Egy hét alatt olyan sokat változott az arca, babásabb lett, nem győzök gyönyörködni benne. És napról napra jobban szeretem.

Így nézett ki kétnaposan, ez a kép még a kórházban készült: