Izgulok, nyafogok meg aggódom...

Mindjárt véget ér ez a terhesség, el sem hiszem, amióta szabadságra jöttem, azóta repül az idő, és valamiért - mert túl sok ember vsn körülöttem, mert túl sok mindenre és mindenkire kell figyelni - én még kevesebbet tudok Leával foglalkozni, mint mikor dolgoztam. Nem tudom, milyen lesz a szülés, félek kicsit, nem a fájdalomtól, azt kibírom, hanem hogy legyen minden rendben. Végre - most már - "orvosom" is van, az, akihez először gondoltam, hogy járni fogok itt, pont nincs itthon ebben az időszakban. Aztán lett más, szimpatikus, kedves és segítőkész, reméljük, így is marad. A héten meghallgattam Lea szívhangját, és a meghatódottságtól végigbőgtem a 20 percet, biztos, az a későn érő típus vagyok, de még mindig felfoghatatlan, hogy ott él a gyerekünk a hasamban. A szüléssel meg.... Nem tudom, én semmi jelét nem érzem annak, hogy valamikor a közeljövőben szülni fogok. Néha bezavar a hasam, mondjuk, amikor cipőt szeretnék húzni, de egyébként semmi jele annak, hogy itt egy baba van készülőben. Semmim nem fáj, semmi méhösszehúzódás, derékfájás, jóslófájás stb. Kellemetlen, hogy minden hajnalban felébredek, általában vécére kell mennem, de nem nagyon tudok visszaaludni, aztán mégis visszaalszom, és fáradtan ébredek. Vannak rémálmaim is, de nem túl gyakran. Ma éjjel pl. azt álmodtam, hogy valami néger férfiak el akartak rabolni, a szép fehér gyerekem miatt. Mindenem össze van pakolva, minden ruha kimosva, kivasalva, majd még a kiságyat kellene összeállítani, de helyhiány miatt az még várhat. Minden kész, csak azt nem tudom, hogy én kész vagyok-e :). Egyik pillanatban alig várom már, hogy lássam, máskor meg azt érzem, nem leszek képes én erre a gyerekesdire. Jó itthon is lenni, de arra is vágyom már, hogy M.-mel visszamenjünk már Kolozsvárra, nem is a városba, hanem a lakásunkba, immár hármasban, és csak magunkra tudjunk figyelni.

Egyébként meg annyira felfordult az életünk, valahogy a gyerekvárással egy időben kezdtük fontolgatni azt, hogy talán elköltözünk Kolozsvárról, és éppen a babavárás miatt azt hiszem, a dolgok nagyobb hangsúlyt kapnak, és ijesztő, hogy megint egy életszakasz végéhez közeledünk, és véget ér valami, és teljesen új dolgok jönnek majd, és mi lesz velünk, jaj :).

Tudom, régen volt...

Jó régen nem írtam ide, pedig hát, azért történnek dolgok velünk, csak valahogy nem volt türelmem meg kedvem. Július óta voltam már 4 D ultrahangon, hazaköltöztünk, és kiderült az is, hogy óriásbébit hordok az szívem alatt :). A 4D ultrahang sojnos nem az volt, amire számítottunk, egyrészt rengeteget kellett várni, már azon a ponton voltunk, hogy lemondjuk az egészet. Aztán magával az ultrahanggal meg az volt a gond, hogy kicsi Lea belefúrta az arcát a méh falába, és nem készültek róla től jó fotók. Szerintem és anyum szerint a szája az apjáé:). Ez az ultrahang augusztus másodikán volt, azaz a 31. terhességi hét első napján, és a gyerekünk akkor 32. hetes és 4 napos magzatnak felelt meg, 1750 gramm volt. Augusztus 20-án, már itthon mentem el egy másik orvoshoz, akkor 33. terhességi hetet sem töltöttem még be, és Lea 2350 grammot nyomott. M. olyan büszke, rá, kérdezgeti tőlem, hogy ez ugye azt jelenti, hogy erős, egészséges meg minden. Én meg mondogatom neki, hogy ez annyit jelent, hogy nehezen fogok szülni :). Folyt. köv.