Mozgalmas

Leát másképp érzem mozogni mostanában, hogy egyre inkább nő. Az ötödik-hatodik hónapban lesben kellett álljunk, amikor leültem az ágyra esténként, és vártuk, hogy egyik vagy másik oldalamon ki-kirúg. Aztán később már biztosan tudtuk, hogy amikor leülök vagy oldalra fekszem, hamarosan érkezik a mozgolódás, de megint csak valamelyik oldalamon. Az elmúlt héten M. már csalogatta, amikor elkezdte simogatni a hasam, érkezett az erőteljes válasz, nagyon élveztük ezt a játékot, beszélgettünk vele. Aztán néhány napja már az egész hasamban érzem mozogni Leát, hol középen, hol oldalt, hol fent, hol lent, mindenhol ott van. A tegnap például azt csinálta, hogy a hasam jobb felébe tömörült, ott feszítette a hasfalat, komolyan azt hittem, ki fog jönni, arról nem beszélve, hogy hogy néztem ki az aszimmetrikus terheshasammal. De olyan érdekes volt tudni, hogy konkrétan a hasam melyik sarkában van.

Egyébként ma van az utolsó napom a munkahelyemen. Semmiféle szomorúságot nem érzek, nem félek attól, hogy mit fogok magammal kezdeni. Annyira megérett bennem az eljövetel érzése, hogy egy cseppet sem bánom, hogy vége van.

Anyák-lányok

Az egyik tulajdonságom, amit leginkább nem szeretek magamban - hogy finoman fogalmazzak - az, hogy nem tudok a jelenben élni. Ritka az, amikor az "itt és most"-nak tudjak örülni, általában vagy nosztalgiázom, vagy a jövőn aggódom, vagy pedig azt képzelem, hogy ha ez és ez megtörténik, ezt meg azt megcsinálom, akkor eljön a boldogság. Fölösleges mondanom, hogy amikor ezt vagy azt megcsináltam, akkor már egyéb elérendő, megcsinálandó dolog van, vagy csak egyszerűen valami, amit túl kell élni, és akkor jó lesz. A tegnap láttam egy filmet, The Upside of Anger, egy középkorú nőről szólt, aki egyedül maradt négy kamasz-majdnem felnőtt lányával. És akkor elképzeltem, hogy az én kicsi, még meg nem született lányom is felnő egyszer, és kamasz lesz, és visszafelesel, és egy csomó dolgot nem úgy fog gondolni mint mi, és sokszor fogom azt látni, hogy hibát követ el, de csak azért is a saját útját járja majd, és úristen, én ezt hogy fogom tudni kezelni. Aztán persze feloldódnak a konfliktusok a filmben - a helyükre kerülnek a dolgok, a kapcsolatok, az egymás életében elfoglalt helyek. Erről meg az én kapcsolatom is eszembe jutott anyámmal. Nekünk is volt egy meccses időszakunk, és nem kamaszkorban volt ez, hanem egyetem alatt-után. Olyan hidegháborús időszak volt ez, nem veszekedtünk egyfolytában, bár volt egy-két alkalom, amikor kiordibáltuk magunkat. Nagyon ellentétes személyiségek vagyunk, és amikor elköltöztem otthonról, elkerülhetetlenül másként kezdtem egy csomó mindenről gondolkodni, a magam módján kellett megoldanom az ügyeimet, döntsek, válasszak. És időbe telt, amíg elfogadta, hogy megváltoztam. Tulajdonképpen persze nem változtam, csak felnőttem, ahogy mondani szokták. És nekem is időbe telt, amíg megértettem, hogy sok dologban neki volt-van igaza, vagy hogy ne hibáztassam csak őt mindenért, hogy értékeljem azt, hogy éppen annak köszönhetek egy csomó mindent az életemben, ahogyan ő élt vagy nevelt minket. És annak ellenére, hogy ezt soha nem mondtuk ki egymásnak, erről konkrétan soha nem beszéltünk, mind a ketten érezzük, hogy helyrebillent az egyensúly. Érti, hogy milyen vagyok, nem várja el azt, hogy úgy tegyek egy-egy helyzetben, ahogyan ő tenne, és nemcsak elfogadja, hanem szereti is ezt a másságot bennem. És én is így vagyok vele. És csak remélni tudom, hogy majd mi is így leszünk a mi kicsi lányunkkal, amikor felnő. És most inkább azon gondolkodom, milyen pelenkázóasztalt vegyünk, és hogy milyen boldog leszek, amikor először magamhoz ölelhetem a lányunkat:)

A kedves emberekről

Én soha nem gondoltam volna, hogy ennyi kedves ember létezik a világon, általában azon vagyok kiakadva, hogy mindenki milyen bunkó. De a pocakom mindenkit levesz a lábáról. Volt a héten egy olyan nap, amikor ügyeket intéztem. A bankban hárman szaladtak székért, és vízzel kínáltak, pedig csak egy kicsit kellett várnom arra, hogy a bankautomata elinduljon. Ezen még meg sem lepődtem, az ING-ben mindig mindenkivel ilyenek. Aztán az egészségbiztosítónál a kilométeres sorból állítottak ki, és parancsoltak rám, hogy soron kívül menjek be. Ezért nem tudtam eléggé hálás lenni. Egyrészt, mert mindenkinek fontos volt bejutni, vannak, akik hajnal óta állnak sorban ott, hogy sorra kerüljenek, mindenkinek sürgős, és mégis egyhangúan mindenki úgy gondolta, hogy én menjek előre, másrészt meg tényleg nem volt kellemes a kánikulában álldogálni. Aztán az irodában ismét mindenki versenyt ugrott, hogy széket kerítsen nekem. Ekkor már a könnyek környékeztek, de komolyan. Az adóhivatalban épp a fenekemet nem nyalták ki, pedig ott mindig olyan durván és türelmetlenül beszélnek. Gondolkodom egy felkapcsolható terheshas beszerzésén arra az időre, amikor már igazi nem lesz.

Levegőt!

Nem akarok én panaszkodni, ahhoz képest, hogy másoknak mennyi gondot okoz a terhesség, nekem gyaloggalopp, de ez a hőség azonnal mondjon le. Egyszerűen nem bírom ezt a meleget, nem kapok levegőt, patakokban folyik rólam a víz, emiatt nyűgös vagyok, semmihez nincs erőm, kedvem. Már óránként számolom, hogy mikor jár le az a július, hogy már végre szabadságra mehessek. Kicsi Leánk egyre nagyobb, ez a pocakomon is látszik, napról napra nő. Mostanában kevesebbet mocorog "kifele", ehelyett a belső szerveimet rugdossa előszeretettel. Már nehezebben mozgok, hamarabb elfáradok, a lépcsőmászásban szünetet kell tartanom, az ágyból is nehezebben kelek fel, és nem nagyon találok egy kényelmes alvási pozíciót. Egyre jobban várom, hogy megszülessen, hogy láthassam, milyen, de azért nem sürgetem az időt, végül is ezt az állapotot is nagyon szeretem.

Azért nem fenekig tejfel....

ez a terhesség. Fizikailag ugyan meg sem kottyan nekem a dolog, annyiban érzem, hogy terhes vagyok, hogy nőtt egy pocakom, nehezebben ülök hosszabb ideig egy helyben, mert fáj a hátam, és kispárnát teszek éjszaka a hasam alá, ha oldalra fordulok. Soha nem volt hányingerem, nem vagyok kívánós, nincs semmi bajom, nem híztam el, nem ég a gyomrom, és a terhesség egyéb kellemetlen velejárói közül nem tapasztaltam meg szinte semmit. De a démonok ... :). Mióta babát várok, olyan aggódó vagyok, hogy nem ismerek magamra. Az elején azért aggódtam, hogy nehogy valami baja legyen a babának, persze, emiatt most is aggódom, de annyi ultrahang után valamelyest megnyugodtam, meg elépítettem magamban az aggódásnak ezt a típusát. Hiszem, hogy minden rendben lesz, és kész. Mostanában újabb félelmeim vannak, és kezdenek irdatlan méreteket ölteni. És ez azért érdekes, mert úgy látszik, ezt eddig gondosan elfojtottam a tudatalattimba, és most kezd elő-előtörni. Arról van szó, hogy tudat alatt rettenetesen félek attól, hogy egyedül maradok a gyereke(i)mmel. Biztosan az a gyökere annak, hogy anyám minket gyakorlatilag egyedül nevelt fel, de én így tudatosan soha nem féltem ettől. Biztosan az is közrejátszik ebben, hogy mostanában több olyan emberrel - egyedülálló anyukával - találkozom, akik fiatalon maradtak egyedül a gyerekeikkel, ez is aktivizálhatta bennem ezt a félelmet. Mivel attól nem kell tartanom, hogy M. elhagy, ennek semmi jelét nem mutatja :), egyebet kell kitalálnom. A múlt héten egyik este sokkal később jött haza, mint ahogyan kellett volna, tudtam, hogy kint van Gyf.-n, és dolgozik, de közben besötétedett és vihar lett, és én tudtam, hogy ilyen körülmények között nem tud dolgozni, tehát egy fél óra múlva itthon lesz. Igen ám, csak épp az eső miatt lezárták azt az utat, amelyiken járni szokott, és kerülni kellett, a telefont meg nem hallotta. Nekem máskor eszembe sem jutott volna aggódni, de most éreztem, megbolondulok, ha nem ér haza, mindent elképzeltem, az ablakban vártam, mikor meg megláttam, olyan sírógörcsöt kaptam, hogy percekig nem tudtam abbahagyni. Most meg azért aggódom, mert nem érzi teljesen jól magát, tudom én, hogy rendbe fog jönni, meg biztosan nincs semmi nagy baj, de megint minden hülyeséget elképzelek. Korábban sokkal könnyedebben vettem ezeket a dolgokat. Ma éjszaka meg apámmal álmodtam, valami papírokat írt alá. Nem emlékszem, hogy valaha is álmodtam volna apámmal, soha eszembe nem jut, nem szoktam rágondolni, álmodni vele meg pláne nem. Olyan, mintha nem is létezne. De ma éjjel vele álmodtam. És ezek a dolgok biztosan összefüggenek, az ember nem is gondolja, mik vannak mélyen benne, amiket még fel kell dolgoznia.

A féltő apáról

A mind nagyobbá és nagyobbá gömbölyödő pocakom simogatására egyre többen éreznek késztetést. Engem nem zavar különösebben, meg egyébként is nagyjából családtagok a tapogatók, de M.-et ilyenkor meg kellene örökíteni. Félti a kicsi gyerekünket. Amikor valakinek a keze közeledik a hasamhoz, M. teste teljesen megfeszül, előredől - támadó pozícióba :) - és a szemét le nem véve a "támadó" kézről fixírozza a hasamat és a kezet. Ahogy a kéz távolodik a hasamtól, úgy lazul el M. teste, de igazán csak akkor nyugszik meg, miután végigsimítja a hasamat, mintha "letörölné" az idegen kéz nyomát a gyerekünkről. Úgy szeretem ezt! Hasonló történik az utcán is, amikor meg-megbámulnak az emberek. Én hozzászoktam ehhez, az elején volt furcsa, most már nem zavar. De amikor ketten megyünk az úton, és valaki feltűnően megnéz engem és/vagy a hasamat, nem elég bizonyíték arra, hogy összetartozunk, hogy fogjuk egymás kezét, olyankor magához húz, megölel, hogy mindenki lássa, az övéi vagyunk. Az apai ösztön :)