A kislány, aki elvarázsolta az édesapját

Leát mindenki imádja, mert imádnivaló. De az édesapja egyesen isteníti. A minap azt mondta nekem, ő nem is tudja, hogy tudtunk Lea nélkül élni mostanáig. Egész nap arra panaszkodik, hogy sajnál minden percet, amit nem Leával tölt. Amikor teheti, teszi-veszi, énekel neki. Tisztába teszi. Fürdeti. Puszilgatja, öltözteti, vetkőzteti, és egy nap sem telik el úgy, hogy csak ketten menjünk sétálni Leával. Az úton meg meg kell egyezzünk előre, hogy ki mennyi ideig, melyik útszakaszon tolja a babakocsit, különben összekapunk :). Ez mind jó, de ennek a nagy szeretetnek az egyik kifejezésmódja, a Mérés. Amióta Lea megszületett a mérőeszközök gombamód szaporodnak a házban. Mérjük a kilókat, a hosszúságot, a hőmérsékletet, a lázat. Teszem hozzá, ha kell, ha nem. Van egy saját digitális mérlegünk, van egy kölcsönkért digitális mérlegünk, van egy kölcsönkért analóg mérlegünk, van centisünk, lázmérőnk és hőmérőnk. Ennek örömére fogalmam sincs, hogy Lea hány kiló és hány centi. Az apja ugyanis mind a három mérleggel megméri, persze mind a három mást mutat. Ha átlagot számolok, Lea legutóbb olyan 5 kiló körül lehetett. A centikkel meg megint bajban vagyunk, Lea állítólag 56 centivel született, de akárhogy mérjük, a mi centisünk alig mutat 57 centit, pedig szemmel láthatóan nemcsak kövéredett, hanem nyúlt is ez a gyerek. A testhőmérséklettel kapcsolatban szerencsére sikerült kiegyezni abban, hogy csak akkor mérjük, ha valami gyanús, mert már a frászt hozta rám minden este a méricskéléssel.