Szentimentális

Sokaknak terápia az írás, ha valamit éreznek, leírják, kiírják magukból, és azzal - részben - meg is oldódik. Én inkább úgy vagyok vele, hogy utólag, mikor többé-kevésbé letisztáztam magamban, akkor tudom leírni, s azzal valahogy le is zárom a dolgot. Soha nem tudtam naplót írni, mert mire leírtam volna, már meguntam a témát. Ez a napló nem az én naplóm, Leáról szól, de mivel én vagyok az, aki vezetem, és Leának a puszta léte engem is befolyásol, meg a vele való viszonyomat is, hát néha azért azt is leírom, velem mi történik. Emlékszem, a terhességem ideje alatt azon aggódtam, hogy le fogok-e tudni lassulni, lesz-e annyi türelmem, amennyit egy gyerek megkövetel. Hát, ha tudtam volna, nem aggódtam volna...:). Amikor Leával foglalkozom, megáll az idő, olyankor csak ő van és én vagy mi. Semmi más nem fontos, semmi más nem érdekel, nem siettetem az időt, élvezem minden percét. Nagyon rég nem éreztem így, valamikor az ősmúltban, amikor egy-egy beszélgetés hosszú órákon keresztül tarthatott egy barátnővel, vagy belefeldkeztem egy könyvbe vagy munkába, mert ilyen is volt, emlékszem például, hogy a mesteris éveim alatt mennyire élveztem a "tanulást", a dolgozatírást vagy a rádiózást az elején. Aztán úgy kb. két éve, amikor egyre több lett a munka, és egyre kevesebb időm jutott mindenre, rohanás lett az életem, csak felszínesen, futólag volt időm, türelmem foglalkozni valamivel. Féltem, hogy mikor megszületik Lea, nem fogok tudni kiszállni ebből az iramból. Aztán megszületett, és éppen ő hozta vissza az életembe a lelassulást, azt, hogy sokszor nem tudom, a hét milyen szakaszában járunk, milyen nap van,arról nem is beszélve, hogy hányadika. És ez azért furcsa, mert nemcsak vele foglalkozom, muszáj befejeznem a dolgozatomat, ezért délelőttönként azt írom, közben főzök, Leát etetem, pelenkázom, játszom vele, sétálunk, fürdetünk, aztán meg azt is igénylem, hogy Szilárddal is töltsünk időt, csak ketten, beszélgessünk... És mégis belefér minden az életembe, amikor meg rádióztam, azon nyavalyogtam, hogy nincs időm dolgozatot írni, és nem is írtam. Amióta Lea megszületett, azóta háromszor annyit haladtam, mint amikor még a hasamban volt, vagy még útban sem volt. Fogalmam nincs, hogy azelőtt mivel töltöttem ki 24 órát. És mindezek ellenére, amikor Leával foglalkozom, akkor minden porcikámmal rá koncentrálok, megáll az idő, és lelassulok. Hálás vagyok neki ezért.
A másik dolog, ami az utóbbi időben foglalkoztatott, az a Szilárddal való viszonyom. Emlékszem, még terhesen, amikor egyszer hazafelé autóztunk a hosszú, sötét úton megbeszéltük, hogy nem szeretnénk, ha a kettőnk közötti érzelmi egyensúlyt "felborítaná" a gyerekünk. Megbeszélni nagyon egyszerű volt, de megélni, és betartani annál nehezebb. Mostanra rendeződtek a helyükre a dolgok, ilyen szempontból nem volt könnyű az elműlt három hónap. Nagyon furcsa volt nekünk kezelni azt a nagy-nagy szeretet Lea iránt, ami "ránk zuhant". A megosztó szeretet azt hiszem, tanulni is kell. Az első időben Leára irányult a szeretet minden darabja, és ehhez még hozzájött az is, hogy fizikailag kevesebb időnk jutott egymásra. Féltékeny voltam, ha Szilárd sok időt töltött Leával, ugyanakkor féltékeny voltam Leára, ha kettővel többet mosolygott az apjára, kényelmetlenül éreztem magam, ha nem én tettem tisztába, ugyanakkor rosszul esett, ha eltelt úgy egy nap, hogy Szilárd nem tette tisztába, egyszerre akartuk mindketten öltöztetni, tolni a babakocsit, és így tovább. Egyrészt nem kaptam a helyem egy darabig, nekem nem jött a világ legtermészetesebb dolgaként ez az anyaság. Emlékszem, milyen irigykedve figyeltem a kórházban a szobatársam, aki egyfolytában, az első perctől beszélt a gyerekével. Esküszöm, nekem egy hang nem jött ki a torkomon, aztán meg tudatosan kezdtem Leához beszélni, de mintha nem is én lettem volna, mesterkélt volt, művi, nem belülről jött. El voltam keseredve, hogy nem én találtam ki, hogy Lea szereti például, hogy ha a homlokát simogatják, vagy az orrát birizgálják, hanem Szilárd. Aztán megtaláltam a hangom, a szerepem, mostanra már a világ legtermészetesebb dolga, hogy anya vagyok, megvannak az én játékaim Leával, természetesen jön, hogy felvegyem vagy hozzászóljak. Egyébként mostanában tudom kimondani neki azt, hogy "anya". Ez érdekes, mert közben meg úgy éreztem, hogy kiegyensúlyozottan csinálok mindent, és hogy elég jó anyukája vagyok Leának, de valahogy mégis az volt, hogy nem találtam magam anyaként, féltékeny voltam a férjemre, hogy hamarabban és biztosabban megtalálta magát apaként, éreztem, hogy a velem töltött idő meg az erős érzelmek irántam Lea javára háttérbe szorultak, és éreztem azt is, hogy nekem is meg kell találnom Szilárd új helyét a Lea iránt érzett nagy szeretet mellett. Két-két és fél hónap a helyezkedés ideje volt, és mostanra helyrebillent a mérleg, persze erről sokat kellett beszélni is. Ez a január elseje nemcsak azért volt mérföldkő, mert új év kezdődött. Mérföldkő volt azért, mert Lea hárómhónapos lett, és ez nemcsak azért öröm, mert látjuk, milyen szépen fejlődik, és egyre több dolgot tud, hanem azért is, mert úgy érzem, végre háromszemélyes családdá forrtunk össze.