Dráma

Ki vagyok borulva. Már egy hete elkezdtük Leával a hozzátáplálást kínlódást az evéssel. De a mi lányunknak egy falat nem sok, annyi sem megy le a torkán. Fújja, köpi szembe a kaját. Próbáltuk már rizspehellyel, sima almalével, pépes almalével, és sima muroklével. Ma talán – ha nagyon optimista akrok lenni – egy fél kanálkányi a gyomrában is landolt. Egyébként az összes facsaró-csavaró-reszelő gépet kivágom a ‘csába elteszem későbbre. A tegnap bocsánatot kértem a reszelőtől és bevásároltam a patikában egy tonna gézből. Ezenkívül beszereztünk egy műanyag előkét, úgyhogy remélem, a komplett mosdatástól és ruhacserétől megkímélem legalább a gyereket. Én úgysem úszom meg, kajálás után csimbókokban lóg rajtam a finom rost, és patakokban folyik rólam az izzadság zöldég/gyümölcslé – amit nem kis munka árán állítottam elő a művelet előtt. Lea imád az etetőszékében ülni, és imádja befalni a kanalat. Főleg, ha ő tömheti a szájába. De hogy azt, ami benne van, le is kéne nyelni, hát ez még a jövő zenéje. Mindenhol azt olvasom, hogy az első napokban három-négy kanálka valamit nyel le a csecsemő. Három-négy kanálka – így pontosan?! Van, aki ezt meg tudja számolni, hogy egy kanálka – zsipsz-zsupsz, lenyelte, még egy kanálka – lenyelte, még egy – lement, pikk-pakk, és kész? És azt azért soha nem gondoltam volna, hogy valaha is közelharcot kell vívjak egy hathónapossal a kanálért, és én maradok alul. És különben is mikor nőtt Leának nyolc keze? Idenyúlok, itt van, ott kicselezem, ott is ott van. Nekem eddig nem kellett egy polipgyerekkel megküzdenem, én erre nem vagyok felkészülve.

Lea meg van fázva egy kicsit, és a gyógyszert, amit az orvosnő felírt, a szájába kell fecskendezni. Ki lehet találni, hogy lenyeli-e. Kedden megyünk oltatni, és a rotavírus elleni oltást szájon keresztül adják. Nem kell látnoknak lenni ahhoz, hogy tudjam: méregdrága oltás az orvosnő köpenyén/haján/arcán fog landolni. Azt bezzeg, amit nem kell lenyelni? Azt nyeli bzmg, mintha anyatej lenne. A fogfájás ellen az ínyére kent Calgelt nagy elánnal szopja befele.

Tovább is van, mondom még. Most már lassan három hete, hogy két éjszakát leszámítva két órát egybefüggően nem aludtam. Az elején bújt a foga, valóban azért volt nyűgös, és mostanra már a második is előbújt, én elhiszem, hogy nehéz a babasors. De azt hiszem, hogy – míg az elején tényleg a fájdalomra ébredt fel Lea – mostanra megszokta ezt a megébredést, és azt, hogy egy-másfélóránként álomba ringatom. Az éjjel stratégiát váltottam, mert nem szeretnék a kimerültségtől összeesni. Mikor éjjel egykor megébredt, megetettem, bekentem a fogát géllel, és megnyugtattam, elaltattam. Ahogy kómásan visszamásztam az ágyba, zendített rá. Tudtam, hogy nem lehet baja, mert minden zavaró tényezőt megoldottam-kizártam, és az ötödik alkalommal muszáj volt hagynom, hogy sírjon, sírja ki magát, és értse meg, hogy nem mehet az úgy tovább, hogy éjjel óránként kiabálunk, mert ha ebből szokást csinálunk, akkor én rövid időn belül kiütöm magam. Az apja üzembe helyezte a neonzöld füldugókat, amiket még Lea születése előtt kaptunk a barátainktól, és amiket félrelöktünk akkor. A gyerek tíz perc után elaludt, és aludt hajnali ötig. El lehet képzelni, hogy fog el a rettegés, amikor a soron következő éjszakára gondolok.

Ez mind nem elég, én is meg vagyok náthásodva. Nem kicsit, nagyon. Köhögök, mint a szamár, a fejem fáj, trombitálok naphosszat. És minden nem számít, az sem érdekel, hogy semminek nem érzem sem az illatát, sem az ízét. De nem érzem a Lea-illatot sem, és már elvonási tüneteim vannak, a lányom illatát akarom :). Szagolgatni akarom semmi kis haját, meg a fülét, harapdálni a lábát meg a kezét. Meg meg akarom puszilni. Mert imádom ezt a kis haramiát, aki nappal maga az angyal. Mosolyogva ébred reggel, nyugodt és kiegyensúlyozott, szinte percre pontosan alszik délelőtt és délután ugyanabban az időpontban, így kiszámítható a napunk. Amikor játszunk vele, vagy csak összeakad a tekintetünk, mosolyog ránk. Eljátszadozik a játékaival, pontosabban a játékok címkéivel – tiszta szerencse, hogy kaptunk kölcsönbe egy csomó különböző játékot, mert mindeniknek van címkéje :), ezeket hosszú tízperceken át lehet tanulmányozni. Sétálunk nagyokat, a babakocsiban magyaráz, mosolyt csalunk az emberek arcára. Nincs esti nyűgösség, nincs délutáni sírás-rívás. Van viszont pancsolás, és mindennek a felfedezése: hogy vajon meg lehet-e fogni a vizet, vagy a kád aljára festett képet, és milyen érdekes, hogy lehet rúgni mindkét lábbal egyszerre, sőt, ha valami szilárdba ütközik, akkor még helyet is lehet változtatni így. És olyankor is mindig kacagni kell, amikor evéskor én nagy beleéléssel ÁÁÁ-t mondok, hogy tátsa nagyra a száját – erre Lea meg hangosan kacag.

Minden tökéletes így, csak "aludni kell, mert anélkül meghalok" :)