Most magamról egy kicsit

Most már, hogy túl vagyok rajta, merek róla írni is. Szóval az történt, hogy kerülgetett ez a bizonyos szülés utáni búbánat. Nem nevezném depressziónak, mert talán nem volt annyira erős, meg hullámokban jött, és lehet, nem is a búbánat a megfelelő szó, inkább a felfokozott érzelmi állapot. Ez abban állt, hogy a múlt héten minden délután 5 és 6 óra között elkezdett környékezni a sírás, és a "receptnek" megfelelően jöttek a sötét, aggodalmaskodó gondolatok: képesek leszünk-e felnevelni ezt a gyereket, istenem, én most már soha nem mehetek el akkor és annyi időre, amikor és amennyire én szeretnék, sőt, a tusolást is Lea függvényében kell beszerveznem az életembe, majd a lelkiismeret-furdalás, hogy itt van egy gyönyörű, egészséges gyerek, és én önző módon ilyenekre gondolok:), majd a meghatódás, hogy van egy tökéletes gyerekem, nem is érdemlem meg, utána meg: de jó volt terhesnek lenni, akkor is aggódik az ember, de amíg egyek vagyunk, nincsenek külön szükségletei a babának, amiket nekem kell kielégíteni, meg egyáltalán imádtam várakozni, és most már vége, ennyi volt. Szóval ilyenek... :). Jó volt, hogy nem voltam egyedül, lehet, akkor sokkal erősebben érintett volna a dolog. Aztán ezen a héten mintha elfújták volna ezeket az érzéseket. Azt hiszem, most fogtam fel, hogy megváltozott az életem, és kezd természetessé válni a megváltozott napi rutin.