A kislány, aki szégyent hozott az édesanyjára

Azon a szombat délután Leával kettesben indultam el sétálni. Eseménymentes sétálásnak indult, semmi jel nem utalt a fél órával később bekövetkezett katasztrófára. Kiértünk az utca végére, végigkorcsolyáztam babakocsistól Kolozsvár jégtől fényes járdáin (Kolozsvár, az "élhető" város - a továbbiakban: K.é.v.), elhaladtam a Széchenyi tér kivilágított üzletei előtt, majd végigsétáltam a "villamos utcáján", és célba értem: betoltam a babakocsit a parkba. Csaknem abban a pillanatban, amikor a babakocsi első kerekei a park havát szántani kezdték (K.é.v.), éktelen ordítás hangzott fel a kocsiból. Leát kivettem, megnyugtattam, visszatettem, de ahogy a feneke a babakocsihoz ért, sírás törte meg a szombat délutáni nyugalmat. Ezt a folyamatot megismételtem néhányszor, de miután a századik alkalommal sem jártam sikerrel, rendkívül éles elmémmel rájöttem arra, hogy ezt kár tovább folytatni, egyedüli megoldás, hogy minél hamarabb megpróbálom hazajuttatni a gyereket. Lea már annyira felhergelte magát, hogy a karomban is ordított, tehát nem volt mit tenni, a hazajuttatást a babakocsiban kellett lebonyolítsam, főleg, hogy gyorsabban is tudtunk haladni. Az amúgy is végtelen hosszúnak tűnő utat pirosakkal teli átjárók tették még változatosabbá. A teljesen sima talpú csizmámban futólépésben toltam a babakocsit a tükörsima jégen (K.é.v.), időnként a további síráshoz erőt gyűjtő, így néhány pillanatra elhallgató gyermekkel, aki az átjáróknál töltött időt használta ki arra, hogy a legjobban üvöltsön. A második átjárónál már nem néztem bocsánatkérően az összegyűlt emberekre, hanem fapofával és üres tekintettel a semmibe révedtem, és úgy próbáltam csinálni, mint aki vagy nem hallja a sírást, vagy nem érdekli az. Időnként még megpróbálkoztam azzal, hogy Leát tartom a karomban egy kézzel, másik kézzel irányítani próbálom a jégen irányíthatatlan babakocsit (K.é.v.), nagyon koncentrálok arra, hogy ne taknyoljak el a bömbölő gyerekkel, és állom a járókelők lenéző/sajnálkozó/csodálkozó stb. pillantásait. Így értünk haza életem leghosszabb és legkínosabb sétájából, és láss csodát, amint beértünk a házba Lea arcán széles mosoly terült el, és mintha a tekintete is huncutabb lett volna a szokásosnál.