2010.10.01., 9:10. Ekkor született meg Lea 3600 grammal és 56 centivel. Most, így egy héttel a szülés után annyira megszépült annak a pénteki napnak az emléke, hogy újra át- és átélném. Aznap délután 5-6 óra körül kezdtem eléggé erős feszítő fájdalmat érezni, majd hét után rendszeressé, ötpercesekké váltak a fájdalmak, nyolckor bementünk a kórházba. Még ekkor sem voltam biztos abban, hogy ennek szülés lesz a vége, nem voltak olyan erős fájdalmaim, mint amilyennek az ember a szülési fájdaalmakat képzeli. Aztán az orvos megnézett, és azt mondta, ma éjjel megszületik Lea. Burkot repesztett, és nekem az lett volna a feladatom, hogy a tolófájdalmakkal egy időben nyomjak, csak hát ez nem ment olyan könnyen. Az ember valahogy védekezik az fájdalom ellen, nem engedi magát át neki. A végére aztán kezdtem belejönni, és amikor a doki azt mondta, hogy már látszik a feje búbja, meg lehetne keresztelni, annyira erőre kaptam, hogy együtt tudtam működni a testemmel: két nagy levegővétellel kinyomtam a fejét és a vállát, utána meg kicsusszant belőlem az egész gyerek, hallottam a hangját, amikor felsírt. Na, ekkor én is sírtam. Néhány perc után odahozták már tisztán és becsomagolva, és én sose felejtem el, hogy amikor meghallotta a hangom, a kis vaksi szemeit kinyitotta és rámpislogott. Ami ezután következett, az életem legbizarrabb helyzete: fekszem a kecskén széttámasztott lábakkal, a doki halálnyugodtam varrogatja a gátsebemet, és közben könnyed csevegést próbál velem folytatni, úgyhogy kénytelen voltam neki elmesélni, hogy M. mivel foglalkozik, hol ismerkedtünk meg, és hasonlók. Az egész szülésből ezt a varrás fejezetet hagynám ki, egyébként meg annyira megszépült, hogy életem egyik legnagyobb élménye. Pedig közvetlenül utána azt mondtam, hogy én még egyszer ezt nem bírnám ki. M. annyira büszke volt rám is, meg a gyerekére is. Leára mindenki - nem családtagok is - azt mondta, hogy szép baba, biztos, hogy mivel könnyen és gyorsan ment a szülés nem gyűrődött meg annyira. De mi tényleg gyönyörűnek látjuk.
Lea az édesapjára hasonlít, az orra a jellegzetes Szántó-orr, a szeme is a Szilárdé, és a szemöldöke is, meg ahogy a homlokát húzogatja... A szájáról nem lehet egyértelműen eldönteni, hogy kié, ezért mondogatják, hogy abban talán én vagyok benne... :).
Egy hét alatt olyan sokat változott az arca, babásabb lett, nem győzök gyönyörködni benne. És napról napra jobban szeretem.
Így nézett ki kétnaposan, ez a kép még a kórházban készült:
Én ugye nem természetesen szültem, hanem császárral, de nekem is az egyik legbizarabb "élményem", amikor elzsibbasztva fekszem az asztalon, a doki könyökig turkál bennem, hoy kivegyeék a babát, az alatatóorvos pedig Endre foglalkozásáról kérdezget... Egyébként nekem a császározás is szép emlék maradt (mindkettő!), tudom, hogy soknak trauma, nekem egy szép és meghitt emlék, hiszen ekkor született a két gyerekem :)
VálaszTörlésAmi Leát illeti, pontosan úgy gondolom én is a hasonlóságot: a homloka, a szeme tiszta Szilárd, még a mós is, ahogyan rácolja a homlokát... Az álla pedig a tied.
Isten hozta erre a világra!
Na, a fenti megjegyzésből kéretik az elírásokat nem figyelembe venni :)
VálaszTörlés