Büszke vagyok a lányunkra :)

Az utóbbi egy hét-tíz napban az a fejlődés állt elő Leánál, hogy tudja tartani a fejét, sokat erősödött a nyaka. Ha ölben van, imbolyogva ugyan, de tartja a fejét, persze egy darabig, aztán hanyatlik valamerre, ilyenkor résen kell legyünk, nehogy lefejelje a vállcspntunkat vagy az állunkat vagy akrámit, ami "fejügyben" van. Aztán még akkor is tartja a fejét, amikor ülőhelyzetbe húzzuk. A másik újdonság, hogy nagy előnyben részesíti a kezeit. Megfogja egyik kezével a másik kézfejét, morzsolgatja, tördeli a kezeit, mint aki nagy gondban van :). Aztán imádja, ha a kezével játszunk, megfogjuk és úgy táncolunk, vagy rakosgatjuk ide-oda. Ilyenkor tele szájjal mosolyog. Egy harmadik dolog, hogy ha ölben van kirúgja magát, sokszor az az érzésem, kiugrik az ölemből.

Más. Egyre több a mosoly, és ennek egyenes következménye, hogy egyre nagyobb a boldogság :). Az a kedvencem, amikor reggel hallom, hogy már felébredt, odmegyek az ágyhoz, elkezdek hozzá beszélni, és ő csak mosolyog, mosolyog az álomittas szemeivel. Nagyon szereti, ha játszunk vele, a kedvence a Kerekecske, dombocska... és a Megy a medve...., mert ezeknek mindig az a vége ugye, hogy megcsiklintom a nyakát, és ez élvezetes. Az apjával meg táncolni szeret, imádja, amikor fogja a kezeit, és ritmusra mozgatja. Meg még van az ijesztgetős játék is, ami szintén Szilárdnak a specialitása: ebben az a lényeg, hogy a bumm-ra nagyon közel kell hozzá hajolni, Lea erre úgy mosolyog, amennyire egy majdem háromhónapos csak tud :).

Anyum Lea-függő lett, mióta társas lény lett a lányunk, bejön öt precre, aztán odaég az ebéd, mert belefeldkezik a játékba. Kap egy mosolyt, még egyet, aztán egy még nagyobbat, és hát így nem lehet kimenni a szobából, s ott hagyni egy mosolygó és beszélgető Leát. Mert Leával beszélgetni is lehet. Csendben néz, és ha beszélünk hozzá, egy idő után válaszol, mondogat, most már nemcsak magánhangzókat, hanem gégehangokat is: g-t és k-t h-val kombinálva.

A tegnap még az is történt, hogy Lea hangosan kacagott: énekeltem neki a Száncsengőt (Weöres Sándor tudott valamit, és nem tudom, ki zenesítette meg, de az is), és annyira élvezte, hogy végig hahotázta az egészet, erre roppant büszke vagyok, mert - ha az első mosolyt az apja kapta is - én elmondhatom, hogy hangosan nekem kacagott először. Hiába na, folyik a verseny Lea kegyeiért :).