Elmélkedős

Azon gondolkodom, hogy - talán úgy úgy egy éve lehet - mennyire nem tudok elmélyülni semmiben,amit csinálok vagy mennyire nincs időm/türelmem (?) olyan dolgokhoz, amiket alapjáraton nagyon szeretek csinálni. Olyan, mintha egy patakban köveken szökellnék, és nem merülnék el benne bokáig, térdig, mikor ráadásul még élvezném is ezt. Persze, egy év alatt nagyon sok minden változott az életemben, nem feltétlenül jó irányba, de azért nem bánom, hogy megtapasztaltam: sok és sokféle dolgot csinálok, és ez óhatatlanul ezzel a köveken szökdeléssel jár együtt, de mostanában bosszant, hogy a szabad időmben sem tudok belefeledkezni valamibe, hajszoltság érzésem van. És ez most a gyerekünkkel kétféleképpen függ össze. Egyrészt nem szeretném, ha vele kapcsolatban is ez a hajszoltságérzés uralkodna, szeretnék megélni/átélni minél több pillanatot vele. Másrészt meg azt is szeretném, ha a megszületésével nem válna még hajszoltabbá az életem, szeretném visszakapni azt, hogy van türelmem elolvasni egy regényt, meghallgatni egy albumot úgy, hogy csak a zenére figyelek, és nem háttérzajként megy, utánanézni hosszasan valaminek, ami talán nem feltétlenül szükséges az életben maradáshoz, de szeretek róla tudni :), céltalanul sétálni, meg ilyenek.