Furcsa dolog ez a terhesség, vagyis pontosabb az én első terhességem első negyede. Furcsa az, hogy nem igazán tudom összekötni a fejemben, a képzeletemben élő babát azzal, aki a hasamban növekszik. Egyelőre két teljesen külön álló dolog nekem a kettő, a gyerekünk, akit mindig elképzeltem és el-elképzelek ma is, és az, hogy babát várok, terhes vagyok. Soha nem kaptam rajta magam azon, hogy önfeledten a hasamat simogatnám, s beszélnék hozzá. Csak a nagy-nagy aggódás, és a mi lesz ha/mi lenne ha, végig nem gondolt feltételezések árulkodtak arról, hogy mennyire, de mennyire szeretném ezt a babát. De ma muszáj volt elbeszélgessek vele. Történt ugyanis, hogy felhívott a főnököm a rádiótól, teljesen váratlanul, és megkért, hogy készítsem el a Power Point-os bemutatóját a híradós elképzelésemnek, mert ugye jelentkeztem a felelős hírszerkesztői állásra. És ekkor valahogy, pedig nem terveztem, de így hozta a helyzet, elmondtam neki, hogy engem ez már nem érdekel, mert babát várok. Nagyon jól fogadta, kedvesen gratulált, meg minden. Csak mikor letettük a telefont, jutott el az agyamig, hogy most én egy teljesen idegen embernek mondtam el, osztottam meg a titkom, ami (majdnem) csak rám tartozott eddig, és olyan hülye érzés kapott el. Meg kellett szólítsam a gyermekemet, és meg kellett vele ígértessem, hogy egészséges lesz, szépen növekszik, és ügyesen megszületik nekünk. Remélem, szófogadó fajta. Lehet, egy racionálisabb ember nem így tett volna, hanem elment volna az állásinterjúra, mert még bármi megtörténhet, ugye, én meg, nem tudom, valahogy így tűnt helyénvalónak, ezt súgta a megérzésem, hogy elutasítsam, és azt is megmondjam, hogy miért. Azóta jól kibőgtem magam, és valamennyire helyrebillent az egyensúlyom.
(márc.3.)
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése