Anyák-lányok

Az egyik tulajdonságom, amit leginkább nem szeretek magamban - hogy finoman fogalmazzak - az, hogy nem tudok a jelenben élni. Ritka az, amikor az "itt és most"-nak tudjak örülni, általában vagy nosztalgiázom, vagy a jövőn aggódom, vagy pedig azt képzelem, hogy ha ez és ez megtörténik, ezt meg azt megcsinálom, akkor eljön a boldogság. Fölösleges mondanom, hogy amikor ezt vagy azt megcsináltam, akkor már egyéb elérendő, megcsinálandó dolog van, vagy csak egyszerűen valami, amit túl kell élni, és akkor jó lesz. A tegnap láttam egy filmet, The Upside of Anger, egy középkorú nőről szólt, aki egyedül maradt négy kamasz-majdnem felnőtt lányával. És akkor elképzeltem, hogy az én kicsi, még meg nem született lányom is felnő egyszer, és kamasz lesz, és visszafelesel, és egy csomó dolgot nem úgy fog gondolni mint mi, és sokszor fogom azt látni, hogy hibát követ el, de csak azért is a saját útját járja majd, és úristen, én ezt hogy fogom tudni kezelni. Aztán persze feloldódnak a konfliktusok a filmben - a helyükre kerülnek a dolgok, a kapcsolatok, az egymás életében elfoglalt helyek. Erről meg az én kapcsolatom is eszembe jutott anyámmal. Nekünk is volt egy meccses időszakunk, és nem kamaszkorban volt ez, hanem egyetem alatt-után. Olyan hidegháborús időszak volt ez, nem veszekedtünk egyfolytában, bár volt egy-két alkalom, amikor kiordibáltuk magunkat. Nagyon ellentétes személyiségek vagyunk, és amikor elköltöztem otthonról, elkerülhetetlenül másként kezdtem egy csomó mindenről gondolkodni, a magam módján kellett megoldanom az ügyeimet, döntsek, válasszak. És időbe telt, amíg elfogadta, hogy megváltoztam. Tulajdonképpen persze nem változtam, csak felnőttem, ahogy mondani szokták. És nekem is időbe telt, amíg megértettem, hogy sok dologban neki volt-van igaza, vagy hogy ne hibáztassam csak őt mindenért, hogy értékeljem azt, hogy éppen annak köszönhetek egy csomó mindent az életemben, ahogyan ő élt vagy nevelt minket. És annak ellenére, hogy ezt soha nem mondtuk ki egymásnak, erről konkrétan soha nem beszéltünk, mind a ketten érezzük, hogy helyrebillent az egyensúly. Érti, hogy milyen vagyok, nem várja el azt, hogy úgy tegyek egy-egy helyzetben, ahogyan ő tenne, és nemcsak elfogadja, hanem szereti is ezt a másságot bennem. És én is így vagyok vele. És csak remélni tudom, hogy majd mi is így leszünk a mi kicsi lányunkkal, amikor felnő. És most inkább azon gondolkodom, milyen pelenkázóasztalt vegyünk, és hogy milyen boldog leszek, amikor először magamhoz ölelhetem a lányunkat:)